Csak pár napja lett vége a Kolozsvári Magyar Napoknak, de máris mindenkiben felmerült a hiányérzet. Ennek az enyhítésére hoztam el egy interjút, amit a Budapest Orchestra Projekt nevű zenekar tagjaival készítettem. A koncert utáni napon Tompa Ábellel, a zenekar karmesterével és vezetőjével, valamint Koncz Kriszta énekesnővel beszélgettem.
Kinek a kezdeményezésére született meg a Budapest
Orchestra Project ötlete? Mit kell tudni rólatok?
T.Á.: Ez az én
kezdeményezésem volt, már pár éve megfordult a fejemben, hogy szeretnék egy
zenekart, csak eddig nem igazán volt egy olyan jó ötletem, amire azt tudtam
volna mondani, hogy na ez igen, ezzel el lehetne indítani egy saját sorozatot
vagy akár zenekart. December körül támadt ez az ötletem, hogy egy nagyzenekaros
jazzműsort csináljunk. Az is bennem volt, hogy rengeteg kiváló zenész barátom,
és kollégám van, akikkel külön sokat zenéltem eddig is, de így együtt a
társaság még soha nem ült össze. Decemberben összeültünk harmincan, és akkor egy
magyar és egy amerikai számot felvettünk stúdióban. Utána jött Kriszta (Koncz Kriszta, a zenekar egyik szólistája -szerk.), aki felénekelte az egyik dalt, a másikat pedig egy
szintén nagyon jó zeneakadémiás énekes, Mráz Niki, és akkor született meg ennek
a koncertrepertoárnak az ötlete. Ekkor egy magyar (Merci mon ami), illetve egy
amerikai (Everybody needs a best friend) jazz számot is felvettünk, és ekkor
gondoltam, hogy ez milyen jó kis kontrasztos műsor lenne, ezeket a dalokat
egymás mellett lejátszva. Azt gondolom, hogy ezek a magyar dalok is épp olyan
értéket képviselnek, mint az amerikaiak, és épp annyira megmozgatják egy zenész
fantáziáját.
K.K: Ábel már az első
perctől nagyon konkrét ötletekkel állt elő, ami nekem tetszett is, így én csak
eleget tettem a kérésének. Emellett az fogott meg ebben a kezdetleges
koncepcióban és Ábel hozzáállásában, hogy kivárta ezt az időt, ameddig
megszületett ez az ötlet. Velünk is megbeszélte, és nem kellett sokáig keresni
azt a bizonyos közös nevezőt.
Hogyan alakult ki a jelenlegi csapat? A meghívottak a
zenekar állandó tagjai, vagy ez változni fog az idők során?
T.Á.: Nekem az az
elképzelésem a jelenlegi csapattal, hogy az apparátus minél dinamikusabb
legyen, mint emberekben, mint a létszámot tekintve, és lehetőleg mindig azt szolgálja,
amit épp játszunk. Ha éppenséggel Mozartot akkor az arra legmegfelelőbb
embereket szeretném hívni, erre a műsorra pedig a jazz stílust képviselő
szólistákat, főleg fiatal zeneakadémiásokra gondolok, akik nagy részben a
barátaim is, de hála Istennek erre a koncertre sikerült olyanokat is elhívni,
mint a Modern Art Orchestranak az első trombitását, a kiváló Csizmadia Dávidot,
a BJC Big Bangből két harsonást, a Magyar Honvéd zenekarból az első fuvolistát,
az Óbudai Danubia Zenekarból egy szaxofonost, de még épül a csapat, és még
mindig azt keresem, hogy mi az ideális felállás, bár nekem ez mindig az adott
repertoárhoz igazodik. Énekesek szempontjából meg nyilván prioritást élvez,
hogy ki az, aki jól tud énekelni, meg hát én úgy voltam javarészt, hogy vagy
dalra kerestem énekest, vagy énekeshez kerestem dalt, ami a műsor szempontjából
is koherensen működik. De volt arra is példa, hogy meghallottam az Én teszem c.
dalt, és tudtam, hogy azt Szilágyi Csengének egy nagyon jó dal lenne, és
elhívtam. A Kriszta esetében is ez volt, az It’s wonderful c. zenével.
Hogyan éltétek meg az első koncertet, mint csapat?
K.K: Igazából ez volt a
második koncertünk, az első júliusban volt Budapesten. Tanulságos volt, mert
rendesen összerázott minket, és megtanított, hogy mennyire fontos figyelnünk
egymásra. Szerintem ez a fokozott figyelem a legfontosabb. Igazából próbáhatunk
akármennyit, mert a lényeges dolgok úgyis a koncerten derülnek ki.
T.Á: Ez egy nagyon
igényes, és nehéz repertoár és kevés idő volt arra, hogy fel tudjunk készülni
zenekari próbával, meg az énekesekkel is, de abszolút nekik köszönhető, és az ő
érdemük, hogy ez ilyen jól összejött. Azt az energiát, munkát és tudást, amit
belepakoltak, innen is köszönöm nekik.
Hogyan alakul ki
darab? Mi alapján választjátok ki a dalokat?
T.Á.: Nekem ez a
repertoár valamilyen szinten a szívem csücske, és ezeket mindig is szerettem
volna színpadra vinni. Már csak a sorrendet kellett kialakítani, hogy át tudjuk
adni az embereknek a koncert élményét, hogy érezzék, eljutnak A-ból B-be.
Egyrészt az énekeseket is figyelembe veszem, itt nem is arra gondolok, hogy az
adott énekesnek mély vagy magas egy dal, hanem arra, hogy a személyiségét
tükrözze, mert ha kiáll valaki, főleg ebben a stílusban, és nem érzéssel,
hitelességgel énekli, akkor az egésznek elvész a varázsa. Másrészt az is
szempont volt, hogy mivel ez egy új zenekar, össze kell szokni az embereknek,
mindenki egy kicsit másképp van, mások a tapasztalatai, egy egészséges kihívás
legyen nekik.
K.K.: Ezt amúgy nagyon
szép volt látni, kívülről is, hogy mennyire lelkesek mert ugye a zenekar többet
dolgozott együtt. Többnyire klasszikus zenészekről van szó, s ez nem az a
vonal, ennek ellenére mindenki nagyon komolyan odatette magát, s igyekeznek a stílust is magukévá
tenni minél hatékonyabban és érzelemdúsan.
Mi a számotokra legkedvesebb dal? Melyiket szeretitek a
leginkább játszani?
K.K.: Én a szolószámaim
közül mindegyiket, mert mindegyik egy kicsit más. S ebben is rejlik a
pozitívuma a dolognak, hogy nagyon sok féle dal van, és mindenhol más
adottságokat lehet előtérbe helyezni. Az It’s wonderfulban azt szeretem, hogy
megszólal az az óriási szimfonikus big band hangzás, viszont az elején van egy
kis bevezető, ami a lírai éneklést igényel, a Speak lowban, ami az utolsó
szolódalom, van egy rész, ahol jazz kombóban játszunk, ami kicsit intimebb is.
A trió darabokban pedig azt szeretem, hogy egy kihívás, mert sosem énekeltem
Fényes Szabolcs dalokat, de pont ez a szép benne.
Milyen céljaitok és terveitek vannak a jövőre nézve? A
Blue Skies repertoár mellé fog még társulni más is?
T.Á.: Ez nyilván attól
függ ki mire tart igényt. Ezt a repertoárt még nagyon szeretném játszani
ameddig csak lehet. Egy pár dallal nyilván bővítenénk, de már kezd gyorsan kialakulni,
és állandósulni a csapat, ezért sietnünk kell vele.
A KMN-ra való meghívást hogyan élte meg a csapat?
K.K.: A csapat nevében
nem tudok beszélni, de nekem egy óriási megtiszteltetés volt ez a meghívás,
szerintem ettől jobban is izgultam, de azért, mert szerettem volna, ha az
otthoni közösség a legjobb formánkat hallja, és látja.
T.Á.: Hatalmas bizalom
bizonyítéka volt ez a meghívás nekünk, hogy egy ilyen alakuló projektet
nagyszínpadra meghívtak. Számomra azért is volt megtisztelő, mert ez a
szülővárosom. Az ember ilyenkor azt érzi, hogy valamit visszaadhat abból, amit
kapott, és meghálálhatja a támogatást, ami felé irányul. Az együttes nevében
meg csak annyit mondhatok, hogy én azt éreztem, hogy ők is nagyon élvezték,
várták, készültek rá, s mivel megkaptuk ezt a felkérést egyre nagyobb hitük van
ebben a projektben, és szívesebben csinálják, mert azt látják, hogy van miért,
és motiválja őket.
Hálásan köszönöm
Ábelnek és Krisztának az idejüket, türelmüket, és a lehetőséget, hogy
személyesen beszélgethettünk, egy nagy élmény volt. Ők voltak nekem az első
face-to-face interjúalanyaim, s ennél jobb kezdetet nem is várhattam volna.
Nagyon sok sikert kívánok nekik, és az egész csapatnak, várunk vissza jövőre is
titeket. De addig tudjátok, hallgassatok sok jazzt, de csak Budapest Orchestra
Projekt előadásában, és olvassatok sok Perpsit!
Poka Kriszta
Nyitókép forrása: Kolozsvári Magyar Napok Facebook oldala
0 Megjegyzések