Ahonnan én jöttem, ott sosem volt széleskörű elfogadás, sem megértés a "más” emberekkel szemben. Pedig, ha már a tét az, hogy saját magunkat fenntartsuk, azaz az emberiséget, akkor az elfogadás annyira fontos tényezőnek bizonyul, ami nagy mértékben befolyásolja a társadalmi együttélést. Ilyen az én világom, üdvözlet a Földről. Ugyan már, nyilvánvaló tény, hogy a "különcökhöz” drága bolygónkon mindig is másképp viszonyultak a hétköznapi embertömegek. Úgyhogy előbbi kijelentésemet egy kicsit módosítanám: Ilyen a mi világunk, üdvözöllek a 21. századi Földön, ha akkora mázlista vagy, hogy nem, hogy nem jártál itt, de még nem is hallottál róla.
Mivel
világunk megszállottja a külsőségeknek, ezért
leghamarabb a „különc” mivoltunk a megjelenésünkben és más emberek felé tanúsított
magatartásunkban nyilvánul meg. De vajon a világ, amiben élünk megszállottja formaságainknak,
vagy mi magunk, az emberek? Ezt mindenki maga döntse el, hogy képes-e élni a
traumával, hogy ezt mi, emberek hoztuk létre a „társadalom problémája” címszó
alatt. Ki tudja miért, például, hogy saját magunk hibáit mások „hibáival” leplezzük. Igen, most
rettentő nehéz szavakkal dobálózok. De miért is ne tenném? Nekem már úgy is
vesztett ügyem van a társadalomban, hisz egy fajta különc vagyok.
Ha már a külsőségeknél tartunk, mióta elítélendő az, ha
valakin van némi súlyfelesleg, vagy az, ha egyáltalán nincs, ha valaki túl
beszédes vagy az, ha igen szótlan, ha valakinek normál hajszíne van, vagy ha
valaki rajong az extrémebb, dominánsabb hajszínért, ha valakinek kerekebb
idomai vannak az átlagnál, vagy ha valaki jóval „laposabb” az átlagnál… Sorolhatnám tovább a végtelenségig, de mi
értelem lenne, hisz, ha valami meghaladja vagy nem éri el az nagybetűs átlagot,
az már különc, és befogadásra nem méltó. Persze sokszor mondjuk, hogy az „ilyenek”
mindig megtalálják egymást, mint zsák a foltját, ezzel is eltusolva azt a
tényt, hogy mi magunk is különcök vagyunk, akik különcöket közösítenek ki
különcségük miatt. Azt hiszem meghazudtoljuk magunkat…
Mert világunk zsinegeken táncoló bábokból és azokat mozgató
bábosokból áll, ahol nem lehet egy ember csak bábos, vagy csak báb, mert itt
mindenki zsinegeken táncol. Itt mindenki mindenkinek a marionett bábja, amit
addig forgatunk, míg a zsinegek össze nem kuszálódnak, vagy el nem szakadnak a
feszítéstől. Ez lenne a különbség a különc és az átlag között. Hiszen amíg a különc
felismeri azt, hogy ha „normákat” szeg meg feszülni kezd a húr és képes lesz
kiszakadni a bábos kezéből, addig az átlag csak felismeri a helyzetet, de a
determináltság és a kölcsönös függés értelmében nincs mersze feszíteni a
zsinegeket.
Ezúttal ismét szeretném kijavítani egy előbbi állításom:
Üdvözölnélek a 21. századi Földön, ha nem lennél különc és jártál volna a
Földön vagy legalább hallottál volna róla, de így nem üdvözöllek. Hisz különc
vagyok és így magamhoz méltóan feladatomnak érzem elutasítani téged, aki különc.
Ne aggódj, ez csupán a csoportkohézió kialakítása és a társadalmi beilleszkedés
miatt történt, semmiképp sem azért, mert determináltak vagyunk.
Beke-Bőjte Anna
Nyitókép forrása: Pinterest
0 Megjegyzések