Számtalan alkalommal tettem fel
magamnak azt az egy kulcskérdést, ami vándormotívumként kísérte végig életem
eddigi csekély húsz évét, és felmerülő probléma forrás lehet életem végéig.
Folyton válaszokat várok magamtól, illetve az engem körülvevő rokonlelkektől,
de sosem kapok egyetlen valószerű választ sem, legfeljebb azt, hogy „Lesz ez
majd jobb is!”. Így
egy borús, sötét, vasárnap délutáni monológ formájában igyekeztem feleletet
kapni saját kérdésemre, ami a következőképpen hangzik: Miért érezzük akkor a leggondterheltebbnek
magunkat, amikor éppen semmilyen számottevő problémánk nincs?
Első lehetséges válaszom az emberi természet
és magatartás szépséghibáiban rejlik. De nevezhetném ezeket a szépséghibákat,
helytelen, szánalmas vagy éppen gyermeteg magatartásnak is, amely arra ösztönöz
minket, földi halandókat, hogy a meglevő stabil állapotunkból kibillentsük
magunkat. Hogy a meglevő állékonyságunkba – vagy nevezhetném állandó boldogságnak
is – fokozásaképp valami izgalmat vigyünk
az életünkbe, jelen esetben bajt, problémát és elégedetlenséget. Néha az emberi
realitás saját magunkat dob padlóra azzal, hogy tudatosítja, hogy valójában mi
magunk vagyunk azok, akik keressük a bajt, és ha netán nem is keressük, akkor
okokat adunk, bemagyarázzuk magunknak a legkisebb jelentőségű történésekről is,
hogy ez bizony nagy baj. Majd persze magunkhoz hűen túlgondolunk mindent,
kezdve azzal, ami még meg sem történt, egészen a meg nem történt események
hozadékáig.
Ezzel próbáljuk fenntartani a
látszatot, hiszen emberek vagyunk és emberi mivoltunkból adódóan hajlamosak
vagyunk hibázni. Fenntartjuk a látszatot, és még véletlenül sem azért, hogy
valóban beismerjük ezt, hanem azért, mert ezt látjuk mindenhol. Hiszen mennyivel
is könnyebb erre fogni mindent… Legalábbis
nekem, azt nem igazán tudom, hogy bajtársaimban mégis hogyan játszódnak le a
hasonló eszmefuttatások.
Van még egy válaszom, de lehet, hogy ezt még magamnak sem akarom bevallani, mert ha bevallom, akkor igaz lesz és akkor viszont fárasztó évek állnak előttem. Hosszú percek teltek, és én még mindig csak magam elé meredve ülök és próbálok bátorságot venni arra, hogy megfogalmazzam a bennem megszületett felvetést. Közben eleredt az eső, és az időjárás apropóján beugrik az a fogalom, amit eddig kerestem: folyamat. Hiszen megtapasztaljuk a számunkra legrosszabbat, ami azelőtt még fikciónak sem volt elképzelhető, majd hibát hibára halmozunk, tudatosan keressük a bajt, hogy megindokolhassuk a tényt, hogy én igenis tettem a magam java érdekében. Azt hiszem most jön az a rész, ahol levegőért kell kapkodni, és beismerni, hogy elszúrtam. Az sem baj, ha mindez csak azért történik, hogy beillesszük magunkat az ember tipikus jellemébe, mert végül úgyis a megnyugvás lesz a vége, és a szándékos csend. Ez volna a folyamat, ami megmagyarázza, miért is keressük folyton folyvást a problémákat. Magyarázhatnám tovább, de úgy is mindenki tudja, hogy igaz ez mindenre, mind tehetségre, mint karrierre, mind szerelemre, mind az emberi jellemre, mind pedig a világban izgő-mozgó összes atomra.
Hogy ezzel valójában mit is akartam
kinyilvánítani? Csupán
annyit, hogy nem csodálkozok azon, hogy örökösen problémákat generálunk a
klasszikus „történjen már valami”
érdekében. Ugyan, mi mást is tehetne a teremtés koronája a rutinszerű napok és
folyton ismétlődő folyamatok megszállott rabjaként?
Beke-Bőjte Anna
0 Megjegyzések