Arról, hogy valójában mit nevezünk mi problémának

Számtalan alkalommal tettem fel magamnak azt az egy kulcskérdést, ami vándormotívumként kísérte végig életem eddigi csekély húsz évét, és felmerülő probléma forrás lehet életem végéig. Folyton válaszokat várok magamtól, illetve az engem körülvevő rokonlelkektől, de sosem kapok egyetlen valószerű választ sem, legfeljebb azt, hogy „Lesz ez majd jobb is!”. Így egy borús, sötét, vasárnap délutáni monológ formájában igyekeztem feleletet kapni saját kérdésemre, ami a következőképpen hangzik: Miért érezzük akkor a leggondterheltebbnek magunkat, amikor éppen semmilyen számottevő problémánk nincs?

Első lehetséges válaszom az emberi természet és magatartás szépséghibáiban rejlik. De nevezhetném ezeket a szépséghibákat, helytelen, szánalmas vagy éppen gyermeteg magatartásnak is, amely arra ösztönöz minket, földi halandókat, hogy a meglevő stabil állapotunkból kibillentsük magunkat. Hogy a meglevő állékonyságunkba – vagy nevezhetném állandó boldogságnak is – fokozásaképp valami izgalmat vigyünk az életünkbe, jelen esetben bajt, problémát és elégedetlenséget. Néha az emberi realitás saját magunkat dob padlóra azzal, hogy tudatosítja, hogy valójában mi magunk vagyunk azok, akik keressük a bajt, és ha netán nem is keressük, akkor okokat adunk, bemagyarázzuk magunknak a legkisebb jelentőségű történésekről is, hogy ez bizony nagy baj. Majd persze magunkhoz hűen túlgondolunk mindent, kezdve azzal, ami még meg sem történt, egészen a meg nem történt események hozadékáig.

Ezzel próbáljuk fenntartani a látszatot, hiszen emberek vagyunk és emberi mivoltunkból adódóan hajlamosak vagyunk hibázni. Fenntartjuk a látszatot, és még véletlenül sem azért, hogy valóban beismerjük ezt, hanem azért, mert ezt látjuk mindenhol. Hiszen mennyivel is könnyebb erre fogni mindent… Legalábbis nekem, azt nem igazán tudom, hogy bajtársaimban mégis hogyan játszódnak le a hasonló eszmefuttatások.

Van még egy válaszom, de lehet, hogy ezt még magamnak sem akarom bevallani, mert ha bevallom, akkor igaz lesz és akkor viszont fárasztó évek állnak előttem. Hosszú percek teltek, és én még mindig csak magam elé meredve ülök és próbálok bátorságot venni arra, hogy megfogalmazzam a bennem megszületett felvetést. Közben eleredt az eső, és az időjárás apropóján beugrik az a fogalom, amit eddig kerestem: folyamat. Hiszen megtapasztaljuk a számunkra legrosszabbat, ami azelőtt még fikciónak sem volt elképzelhető, majd hibát hibára halmozunk, tudatosan keressük a bajt, hogy megindokolhassuk a tényt, hogy én igenis tettem a magam java érdekében. Azt hiszem most jön az a rész, ahol levegőért kell kapkodni, és beismerni, hogy elszúrtam. Az sem baj, ha mindez csak azért történik, hogy beillesszük magunkat az ember tipikus jellemébe, mert végül úgyis a megnyugvás lesz a vége, és a szándékos csend. Ez volna a folyamat, ami megmagyarázza, miért is keressük folyton folyvást a problémákat. Magyarázhatnám tovább, de úgy is mindenki tudja, hogy igaz ez mindenre, mind tehetségre, mint karrierre, mind szerelemre, mind az emberi jellemre, mind pedig a világban izgő-mozgó összes atomra.

Hogy ezzel valójában mit is akartam kinyilvánítani? Csupán annyit, hogy nem csodálkozok azon, hogy örökösen problémákat generálunk a klasszikus „történjen már valami” érdekében. Ugyan, mi mást is tehetne a teremtés koronája a rutinszerű napok és folyton ismétlődő folyamatok megszállott rabjaként?

Beke-Bőjte Anna