1587 méter, 5.3 kilométer és 13 egyetemista. Csupán ennyi szükséges az Egyes-kő megmászásához.
Lassú léptekkel megközelítettük az első karanténban töltött évünket. Egy éve van megvonva tőlünk a barátokkal való találkozás, az utazások, a tanulás „eredeti” környezetben, a hajnalig tartó bulizás s ezer más dolog, amely mindenki listáján tornyosul fel. Ha saját magam kéne megfogalmazzam azt, melyik van a lista tetején, az az egyetemi éveim elvesztése, és az évfolyamtársaimmal való találkozás. De, mert van itt egy de is, a hétvégén lehetőségem volt ezen változtatni, ugyanis a Jurátus kör vezetői, akiknek ezúton mindenki nevében köszönetet mondhatok, megszerveztek egy találkozást, egy túrát, az Egyes-kőre pontosabban.
Aki ismer, az tudja rólam, hogy nem vagyok egy nagy túrázós, viszont kaptam az alkalman amikor felmerült a lehetőség, s egy percig sem bántam meg annak ellenére, hogy nehézkes volt a feljutás. Abszolút megérte, nem csak a látvány miatt, ami elkápráztató volt, de az idő miatt is, amit a jelenlévő emberekkel tölthettem.
Azt hiszem ez az egész helyzet sokunk számára megmutatta azt, hogy nem csak bulizni vagy vacsorázni lehet eljárni ahhoz, hogy társaságban legyünk, hanem ki tudunk menni a természetben, megmászni egy hegyet, együtt teázni (vagy sörözni) a hegy tetején, készíteni sok sok fotót és videót, hogy becsületesen meg legyen örökítve minden pillanat, és megtárgyalni azt, hogy kinek, hogy halad éppen az élete. Majd, mert a végére hagytam a legmeghatározóbb részét, kitalálni hogy is lesz a lejövetel. Az el nem múló télnek köszönhetően térdig érő hó volt, amin a 20+ éves diákok is simán lecsúsztak, gondolkodás nélkül. Lentebb viszont már nem volt annyira szerencsés a helyzet, mert bokáig ért a sár, aminek a sofőrök különösen örültek, viszont gondoltunk az autók tulajdonosaira. Volt csereruhánk is, amit az ennek kijelölt helyen (a buszmegállóban) át tudtunk venni. Azt hiszem mindannyiunk számára emlékezetes volt ez az egy nap, aminek minden percét élveztük, vagyis majdnem minden percét, mert nem volt mindenki ugyanolyan fitt a feljutásnál.
Arra buzdítok és ösztönzők mindenkit, hogy szervezzen sok
ilyen vagy ehhez hasonló találkozót, vagy igazából kapva kapjon az alkalman, ha
bármi felmerül! Még nincs kilátásban, hogy mikor áll vissza minden a „normálisba”,
s lehet ez lesz számunkra az új normális, ezért mindent ki kell használni s
menni kell, amerre csak lehet. Kiránduljatok sokat, találkozzatok sokat, és
olvassatok sok Perspit!
Poka
Kriszta
0 Megjegyzések