Láng

Negyven esztendeje annak, hogy utoljára sétáltam ezeken a macskaköves utcákon. A város percek alatt magába szív. Csalogat, rabul ejt, s sosem enged. Egy részem egész életemben itt volt, a másik részem pedig ide vágyott. Oda, ahol életem legszebb nyarát töltöttem. Vele is itt ismerkedtem meg. A legcsodálatosabb teremtéssel, akit csak a hátán hordott a Föld. Mai napig emlékszem mosolyára, illatára és lényének azon részére, ami az enyémmel egybeforrt ennek a városnak a hangulatos utcáin. Ő volt számomra az Élet. S bár az Úr akarata szerint az életünk külön utakon kellett folytassuk, ő mindig velem volt. A feleségem szerettem, de sosem tudtam annyira szeretni, mint őt. Miután eltemettem gyermekeim anyját, éreztem, hogy már nekem sincs sok hátra. Valamit viszont meg kellett tennem. Újra el kellett jönnöm ide. Buta remény, de mégis azt hittem, itt újra találkozunk. Már három napja vagyok itt. Sétálok, míg a lábam bírja, ellátogatok minden számomra fontos helyre, megcsodálom az épületeket, és engedem, hogy átjárjanak az emlékek. Pillanatok alatt annyi érzés megy át rajtam. A boldogság átmegy fájdalomba. 

Van egy hely. Napról napra egyre közelebb megyek, de sohasem odáig. Nem bírok. Félek, hogy nem tudnám elviselni a látványt. Ennyi év alatt minden megváltozott. Nem engedhetem el azt az egy emléket. Nem válthatja fel ez. Igazából nem is ettől félek, hiszen műemlék. Nem lehetnek rajta nagy változások. Abban reménykedtem mindvégig, hogy ma is ott lesz. A hatodik sorban. A vörösesen izzó fürtök. A csinos kék ruha. Ugyan, hiszen én is tudom, hogy a haja őszbe borult már, hogy a kék ruha már rég az idő rostájában enyészett el. Nem is lenne fontos sem a haja, sem a ruhája. Csak azok a szemek. A pillantásával ölelte végig a lelkem egészét. Csak a mosolya, mellyel a boldogságot csókolta belém. Tudom, hogy ha odamennék, őt keresném a tekintetemmel, és nem találnám. Nem akarom átélni. Bármilyen idős is vagyok, mégis félek, félek attól, ami nincs.

 Ma megpróbálom, hiszen emiatt is jöttem. Nem engedem el a reményt, hiszen az egész életem így éltem, nem most kéne változtatnom. Borús az idő, mint a kedvem, bár a nap sugarai folyton próbálnak előtörni. A remény. Lassabban megyek mint szoktam. Mintha a halálsoron mennék végig. Ideges vagyok. Butaság, de mégis. Annyi minden múlik ezen. Legalábbis a fejemben. Mi van, ha ott van? Mi van, ha nincs? Nem is tudom, melyik a rosszabb. Már látom a római oszlopokat. Hallom a tömeg moraját. És már látom is az egész amfiteátrumot. Lassan körbetekintek a tömegen. Senkit nem láttam, senki mást csak azt az idősödő nőt a hatodik sorban. Olyan kecsesen ül, mint anno ő. Biztos csak beképzelem. Közelebb megyek. Lassan. Leülök a közelében. Látom, hogy éppen olvas. Hiszen a Velencei kalmárt tartja a kezében. Biztos csak beképzelem. Nincsenek összefüggések. Nem számít, hogy negyven éve pont ezen a napon együtt néztük meg a színpadon az előadást. Nem lehet ő. Ez képtelenség. Közelebb kéne mennem. Hirtelen, mintha csak most vett volna észre, rám néz. A szeme…

Böjte Beatrix