Látogatás

Meleg van. Szótlanul megyek előre. A brno-i villamossínek végtelennek tűnnek, lassan kezd elfogyni az energiám. Ránézek a telefonomra. Kezem önkétlenül szorul ökölbe, arcizmaim eltorzulnak, amikor meglátom, hogy mindössze 18 százalékom maradt. Ezzel a töltöttséggel néhány perc alatt lemerülnék, úgyhogy inkább kikapcsolom. Jó lesz későbbre. Google Térkép nélkül is meg tudom találni Jóska címét. Hívhattam volna taxit, de miért adnék ki pénzt rá? Akkor már inkább a gyaloglás.

Hosszú idő után ismét emberi arcot látok. Az utca másik oldalán álló szőke nő szúrós tekintetet vet rám, nem értem mi baja lehet. Talán a bőröndöm az oka. Jóska mondta, hogy errefelé nem szeretik a turistákat, pedig már megszokhatták volna őket. Nem foglalkozom tovább vele, hiszen már nagyon éhes vagyok. A cseh nyelvvel való kapcsolatom nem a legközelibb, de a friss pékárut messziről kiszagolom. Meggyorsítom lépteimet, s máris a kirakat előtt találom magam. A pék barátságosabb figurának tűnik, mint az előbb látott nő. Észreveszi, hogy a pereceket bámulom, úgyhogy már azelőtt odalép, hogy bármilyen nyelven is megszólalnék. Néhány pillanat múlva már elégedetten falatozok a szezámmagosból, megfeledkezve minden bajomról. Evés közben megáll az idő, utána viszont kétszer olyan gyorsan telik, ha nem sietek, rám is esteledik.

Hamar eluralkodik rajtam a bizonytalanság, amikor meglátom az első mellékutcát. Ez még szűkebb, mint ahol most vagyok. Mégsem olyan könnyű Maps nélkül tájékozódni. Percek alatt tíz százalék alá merül a telóm. Annyit legalább megtudok, hogy a mellékutcával felesleges foglalkozni, sokáig kell még előre mennem a Táborskán. Arra már nincs időm, hogy megjegyezzem a teljes útvonalat, arra viszont van, hogy felhívjam Jóskát. Elmondom neki, hogy késni fogok. Szokás szerint megígéri, hogy kihúz a bajból. Abban viszont nehezen tudunk megállapodni, hogy a Špilberk váránál vagy a Szent Jakab templom előtt találkozzunk, mert egyikről sem tudom, hogy hol van. A hívás előbb megszakad, minthogy eldöntenénk. Néhány percnyi felesleges dühöngés után megemberelem magam, s elindulok nyílegyenesen előre, remélhetőleg a belváros fele. A kereszteződésekkel már nem is foglalkozom, és egyelőre az sem érdekel, hogy Jóska a templomhoz vagy a várhoz megy.

Parkolóból és autóból egyre többet látok, gyalogosból viszont továbbra is keveset. Az egymást követő házak, boltok és kisebb éttermek mögött észreveszek egy keresztet. A helyszínhez közelítve már sejtem, hogy nem a találkozási pontot találtam meg, mert a környéken csak néhányan sétálnak és a templom is kisebb a vártnál. Megállítok egy fekete sapkás srácot, hátha ő majd eligazít. Értetlen tekintetéből leolvasom, hogy angolul nem igazán ért. Csehül pörög a nyelve, azzal viszont nem megyek sokra. Zavaros gesztikulációjából sem jövök rá semmi újra, jobb lesz, ha tovább megyek a sínek mentén. Az út lassan többszörösére szélesedik, látom már a villamos megállóját is. Emberből is egyre több van, ők már jobban útba tudnak igazítani. Sápadtan, tágra nyílt fülekkel hallgatom őket, mindegyik azt mondja, hogy innen a templom még kilométerekre van. Legalább időben megtudtam.

Muszáj lesz igénybe vennem valamelyik jármű segítségét. Már nem sajnálnám a pénzt taxira, de a környéken egyet sem látok. Marad a villamos. Itt sem kell kevesebbet várni rá, mint Kolozsváron, de valahogy megérkezik. Utazás közben az ablakhoz tapadva próbálom felfedezni Brno szépségét, mert eddig egyáltalán nem nyűgözött le. Ezen a környéken minden majdnem ugyanolyan, mint otthon. Legjobb élményem a szezámmagos pereccel való találkozás volt. Erre gondolva megint megéhezem. A villamos épp egy étterem előtt halad el. Kevés dolgot lehetne elképzelni, amivel a gyomromat jobban meg lehetne kísérteni. A következő megálló lehetőséget jelent arra, hogy leugorjak és visszamenjek, de végül erőt veszek magamon. Belső vívódásom az arcomra is kiüt, a velem szemben ülők csodálkozó pillantásokat vetnek rám.

Végre megérkezünk a város szebb részéhez. Épületek, templomok, bevásárlóközpontok, és persze további éttermek mellett haladunk el. Most már tényleg remélem, hogy Jóska csaja jól tud főzni, másképp kiállhatatlan vendég lennék már az első nap. Ezek az utcák már sokkal inkább emlékeztetnek Budapestre, mint az erdélyi városokra. Velünk szemben már egy sokkal modernebb villamos jön, mintha az időben is előre mennénk. Leszállnék már, minél többet utazom, annál valószínűbb, hogy megjelenik az ellenőr. A célállomásra már nem kell sokáig várni, rögtön le is ugrom a járműről és fejvesztett tempóban kezdek szaladni a Szent Jakab irányába. Nem tudok eléggé felgyorsulni, mert a bőröndöm minden apró akadályon felugrik és oldalra dől.

Végre megérkezem. A templom előtt rengeteg turista áll. Érdekes módon egyik sem a bejáratot nézi, hanem mind ugyanazt a szabad szemmel alig látható szobrot próbálják lefotózni a tornyon. Nem értem őket, de ez a kisebbik gond. Jóska ugyanis sehol nincs. Kétszer is körbejárom a templomot, de hiába. Szóval mégis a várnál vár… Na mindegy. Hátam mögött az étterem. Már nincs min gondolkodni. Fáradtan és kedvtelenül ülök le az egyetlen szabad asztalhoz. Vércukorszintem alacsony, lábaim enyhén remegnek. Legalább a kajára nem kell sokat várni. A hús izétől új erőre kapok, a vér is gyorsabban kering ereimben, látásom kitisztul. Magamon érzem az étteremben ülők tekintetét. Próbálok nem foglalkozni vele, de végül felemelem a fejem. A szemközti asztaltól ismerős szempár mered rám… 

Nyitókép forrása: Topguide24.com

Gebe Zoltán