Sportolni vagy nem sportolni? Ez már nem kérdés

„Te nem tudsz biciklizni? Jézusom, hogy is élsz? Úszni, görkorcsolyázni vagy bár jégkorizni tudnod kell. Nem? Azokat se? Járni bár tudsz?”

Ezek azok a mondatok, amelyek szembejöttek velem az évek során annyiszor, ahányszor megfogalmaztam, hogy nem vagyok egy sportember. Fájdalmas lehet az, hogy semmibe se remekelsz, nehezen fogadod el, hogy a Fennvalónak nem az volt a célja veled, hogy egy fitt, sportos emberke legyen belőled, de az önirónia nálam mindig nagyobb hangsúlyt kapott a fájdalomnál. Ennek jegyében mutatnám be próbálkozásaim sorát röviden.

Öt év körüli lelkes kislányt kell elképzelni a történetbe, pótkerekes aranyos kis biciklivel és egy túlbuzgó édesapával. Az akkor még luxuscikknek számító frissen aszfaltozott úton csak úgy suhannia kellett volna a biciklinek, és suhant is a kis bátor a bűvös mondatig: Egyedül mész!, amely azt jelezte, hogy édesapám már nem tartja a járgányt. Hogy mi következett? Pánik, dőlés, sírás. Pár alkalommal megismételt folyamat volt ez, amelynek eredménye egy kevésbé lelkes kislány és egy kevésbé buzgó édesapa.

Évek elteltével pár csobbanás is történt, de a vizes közeget alapjáraton nem éreztem magaménak. A görkorcsolya volt a következő delikvens. Az áldozat most már egy 13 éves kiskamasz, a segítők pedig a buzgó barátnők. Görkorcsolya a lábamon termett, tíz perc győzködés után a lábaim a talajra kerültek, viszont többszörös próbálkozás után is a két lábam hét fele indult, így könnyes búcsút vettem szeretett lábbelimtől is.

Tornaórák hosszas kínszenvedése se adott túl sok motivációt arra, hogy élsportoló legyek, de legalább mindenkit sokkolni tudok a ténnyel, hogy nem tudok biciklizni, és ha mindig kapnék egy lejt, ha valakit ezzel meglepek lehet az élsportolói fizetésem is meg lenne belőle.

Nagy Andrea