Nagyon kicsi voltam, amikor ide kerültem. Már nem is
emlékszem mi volt ezelőtt. Az első emlékem, hogy félek, egyenesen rettegek az
új helyen. Ketrecbe kerülök, emberek hajolnak közel, ütögetik a rácsokat,
hangosak. Azóta kedvelem őket, de tudom, hogy nem tartozom közéjük.
Sokszor láttam a kinti színeket. Rengeteg színt, amit
itt bent soha. Itt minden fakóbb és unalmasabb. Számtalanszor bele gondoltam
már, vajon kintről származom-e és hogy fogok-e valaha ott vidáman suhanni a
fényben és a színek sokaságában. Párszor megpróbáltam megszökni, de mindig
valami láthatatlan falba ütköztem, volt hogy meg is sérültem, de a célom nem
sikerült soha elérnem. Ilyenkor napokig csak szomorkodtam. Tudom, hogy törődnek
velem, de sokszor órákon át egyedül vagyok. Leginkább este játszanak és
beszélgetnek velem.
Egy ideje azonban valami megváltozott. Már nem mennek
ki. Igaz, hogy többet foglalkoznak velem, de látom mennyire megviseli őket a
bezártság. Én az egész életemet így élem le, ők meg alig bírják elviselni ezt a
rövid időt. Kényszer. Ők nem bírják, nekem el kell viselnem. Én sem bírom.
Senki nem hall engem. Nem értik a szavaim. A rácsok mögött senki nem élhet
teljes és boldog életet. Se te, se én. Miattad nekem muszáj. Téged ez soha nem
érdekelt. Istennek képzeled magad, ahol én egy báb vagyok egy rozoga színpadon,
egy festékpaca egy plakáton, egy porszem a homokviharban. Gondolkodj el azon,
hogy ez helyes-e így...
Böjte
Beatrix
Nyitókép:
Ráduly Orsolya
0 Megjegyzések