Anna (2019) filmrecenzió - Az érzelmek vihara

Hiba lenne azért leírni Luc Besson Anna című filmjét, mert központi szereplőjét Nikitához akarjuk hasonlítani, hiszen a lánynak megvan a saját sztorija. A francia rendező egy jól felépített hátterű karaktert helyez a történet középpontjába, aki több egy szexi orosz bérgyilkosnőnél vagy elődjének második verziójánál. 

A lány szerepét Sasha Luss fiatal orosz színésznő és fotómodell játssza, alakítása elismerésre méltó ahhoz képest, hogy pályája során másodszor kapott szerepet nagyfilmben. Anna lecsúszott drogfüggőből lett a KGB embere, legfőbb célja, hogy egy napon szabad lehessen. Nem csupán a beépüléshez és a célpontok likvidálásához ért, ezek mellett szépségével, illetve erős személyiségével képes manipulálni az önmagukat tévedhetetlennek hívő férfiakat is. A néző számára nem egyértelmű, hogy érez-e szerelmet bármelyikük iránt, valamiféle kötődést biztosan, viszont egyértelműen nem létezik számára olyan érzés, amiről le nem mondana a szabadságért cserébe. Nem meglepő, hogy egy nőt tud a legkevésbé megvezetni, a Helen Mirren által alakított nagymúltú KGB ügynök, Olga, úgy ismeri Annát, mintha a saját lánya lenne, egyértelműen ő a film egyik legokosabb karaktere. A színésznő egyébként a Red filmekben is hasonló szerepet játszott, ezúttal sem lehet panasz az alakítására. Nem könnyű megkülönböztetni pozitív és negatív szereplőket, leszámítva Vaszilijevet, az orosz Állambiztonsági Bizottság igazgatóját, aki megbontotta a CIA-val való békésnek mondható kapcsolatukat.

 A film kevés akciójelenetet tartalmaz, viszont részletesen bemutatja Anna megbízásainak nehézségeit, akinek többek között viszonoznia kell egy francia lány közeledését is. A gyakori időugrások kiszámíthatatlanná teszik a történetet, beleértve a végkifejletet. Az események az 1980-as évek második felében zajlanak, ez már a sztori elején kiderül. A kémfilmek kedvelői mindig számítanak fordulatokra, tehát ezek nem érik őket váratlanul, de képesek fenntartani az érdeklődésüket, az Annában pont annyi van belőlük, amennyitől még nem lesz élvezhetetlen a sztori. A CIA ügynökeinek színrelépése is szükséges a szálak összekeveréséhez, a történet ettől lesz kellően bonyolult. Az operatőri munka nem nevezhető kiemelkedőnek, néhány jelenet nagyobb hatást válthatna ki a nézőből, ha más kameraállásból mutatnák meg, viszont a film nem veszít sokat emiatt minőségéből. 

A műfajra jellemző, hogy a rendezők érzelmes részeket is beiktatnak a történetbe, hogy az utolérhetetlen, szinte sosem hibázó karakterek ne robotoknak, hanem húsvér embernek tűnjenek. Az Anna esetében viszont szokatlanul sok kulcsszereplő mutatja meg érzelmes oldalát, ami legtöbbjüknél a lány iránti vonzalmukban nyilvánul meg. A főszereplő nehezen tudja elnyomni a benne szunnyadó dühöt, és több alkalommal félelmei is előtérbe kerülnek. Ez a kísérlet a rendező részéről végül nem vitte rossz irányba a filmet, túlzás lenne nyálasnak nevezni a sztorit és ezek nélkül talán nem tudott volna maradandó élményt okozni.

Gebe Zoltán