Huszonnégy per huszonnégy. Összesen ennyi időt töltsz el magaddal nap mint nap. Többet, mint bárkivel ezen a világon. De mindeközben mi történik igazából? Tudod, nemrég rájöttem arra, hogy évek óta rabságban élünk. Egy olyan dolog rabjává váltunk mi emberek, ami miatt csak kevésszer érezzük azt, hogy megérkeztünk, felszusszanhatunk, és minden görcsösség vagy elégedetlenség nélkül, szabadon és önfeledten örvendhetünk. De mi is ez? Az ember várakozik. Egész életében. Ha a kevésbé szerencsések közé tartozol, akkor te is várakozol a bentlakásban a fürdőszobánál, a buszmegállóban, az üzletben, az orvosnál, a dugóban. Várakozol a jegyvásárlásnál, a bankban. Várakozol a színház előtt, a moziban, a KFC-ben. Igen, ezekben a helyzetekben valóban várakozol, de én most nem erre a várakozásra gondolok. Hiszen természetes, hogy kivárunk bizonyos helyzeteket, sőt a társadalmi normánk megköveteli, hogy tisztelettel végig álljuk a sorunkat. Nem is ennek a helyességét szándékoztam megkérdőjelezni. Én egészen pontosan arra a belső várakozásra gondolok, ami akadályként áll előtted, ami nem hagy téged éjjel aludni, ami miatt nem tudsz a jelenben élni, ami miatt a mai napot nem megéled, hanem csak túl. Arra a béklyóra gondolok, amely megköt téged, és folyamatosan számon kér és számon kér. Arra a láncra, ami lökdös, hogy haladj, és dühösen néz rád, lelkiismeret furdalást okozva, ha egy pillanatra megfeledkeznél róla. Arra a fejedbe komfortosan befészkelő gondolatra célzok, ami egészen egyszerűen nem akarja, hogy boldog legyél. Valódi nevén szólítva, ő az Elégedetlenség. Azt hiszem, nem kell különösebben bemutatnom, hiszen jól ismeritek egymást. Ő az a valaki, aki miatt átsiklottad az elmúlt életed nagy részét, és mentél, tepertél, futottál, és ha elérkezett egy pillanat, amikor örülhettél volna, azt mondtad: "nem, nem majd akkor, ha lesz érettségim, ha bejutok az egyetemre, ha stabil megélhetésem lesz." Az a valaki, aki folyamatosan arra kényszerített, hogy a boldogságod a jövőtől, valaminek az elérésétől függjön. Az a valaki, aki folyton csak többet és többet akar tőled. Aki azt súgta neked életed egyes megállóiban, hogy „ez jó, de még milyen jó lesz majd jövő ilyenkor, amikor már kétszer ilyen sikeres leszel. Majd, ha leadtál 10 kilót, igen, akkor majd boldog lehetsz, igazán boldog, de most még nem."- valahogy így.Ismerős? Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ne tervezzünk előre. Én magam is a tudatos, célratörő élet támogatója vagyok és fantasztikusnak tartom, ha vannak álmaink, amik előre visznek. Viszont azt gondolom, hogy mindeközben nagyon fontos, hogy tudatosítsuk, hogy a jelen, a mai nap, ez a fél óra, pontosabban ez a perc a miénk egyedül, és a következő idő egészen egyszerűen még nem létezik. Nem tudhatjuk, hogy hány oldal van életünk könyvében. És igen, ha tényleg csak megörökítjük és túléljük az életünket, nem pedig megéljük, akkor valójában azt fogjuk elhalasztani, amire egész életünkben várunk. Miért ne lehetnénk boldogok, miközben azt várjuk, hogy ránk találjon az igazi? Miért ne lehetnénk boldogok, miközben végezzük az iskolát, az egyetemet vagy keressük az álom munkahelyet? Miért ne lehetnénk, boldogok miközben várjuk, hogy meggyógyuljunk? Nagyon sokszor túl szigorúak vagyunk magunkhoz, és nem hagyjuk önmagunkat boldognak lenni. Igen, szomorú, de elsősorban mi magunk állunk önmagunk útjába. És itt még nincs vége. Belegondoltál már abba, hogy mennyire csalódott leszel majd, amikor 50 év múlva, fáradtságos munkával eléred azt, amit szerettél volna, de valahogy mégsem azzal a boldogsággal találkozol, amire számítottál? Mi lesz, ha mindeközben rájössz, hogy a valódi örömöktől a nagybetűs Boldogság kergetése közben zártad el magad? A megoldás egy igazán egyszerű, de elképesztően fontos döntésben rejlik: Nem holnaptól, hanem mától. Szabadságot adni magunknak és letépni a boldogságunkon függő láncokat. Függetlenné tenni a boldogságunkat és fölemelni a tekintetünket, mert a valódi örömnek már a birtokosai, azaz örökösei vagyunk, csak észre kell vennünk. Vass Réka
0 Megjegyzések