Érdekel a pszichológia? Az utazás a kedvenc időtöltéseid közé tartozik? Még önkénteskedni is szeretnél? Ha igen, akkor az SLV Global brit cég ajánlatait neked találták ki!
Bár én is igennel válaszoltam a fenti kérdésekre, volt egy elég erős, de más jellegű tényező, amely arra motivált, hogy jelentkezzek Balira, pszichológiai szakmai gyakorlatra. Szerettem volna leküzdeni félelmeimet (szociálisaktól kezdve a specifikus állatfóbiákon át a teljesítményszorongásomig, mindent), szerettem volna leszokni káros szokásokról, s helyettük egészségesebbeket beépíteni az életembe. Mindezt távol mindentől és mindenkitől, aki valaha ismert, bízva abban, hogy valóban így ismerheti meg magát az ember leginkább. Bizonyítani akartam magamnak, de azoknak is, akik azelőtt alábecsülték képességeim.
Ha már az elvárásaimat megismertétek, megosztom veletek azt is, mi várt ott. Először is azzal kezdeném, hogy Balit választottam, de Srí Lankára és Indiába is szerveznek önkéntes csoportokat. Mikor a világhálón utánanéztem Balinak, gyönyörű turisztikai helyeket, tipikus nászutas desztinációkat láttam. Ehhez képest a valóság lesokkolt. Köszönhetően annak, hogy önkéntesként lehetőségem nyílt egy tradicionális faluban élni, betekintést nyerhettem abba, hogy nem csak pompából áll ez a hely, hanem szegénységből, de szeretetben annál gazdagabb emberekből is. Persze hétvégéken gyönyörű helyekre jutottam el én is: naplementelestől kezdve, óriás hintán át, meditációs és masszázs alkalmakig bármilyen szórakozási és kikapcsolódási lehetőséget választhattam egész korrekt árakon (sokszor olcsóbban, mint hazánkban). Hét közben ‒ bár nem a szórakozáson volt a hangsúly ‒ a fejlődés helyet kapott, így azok a napok is nagyon gyorsan teltek. A hétfői projekttervezéstől kezdve a mindennapos projektek megvalósításáig mindenből sikerült tanulnom. Gyakoroltam végre angol anyanyelvűek között az elméleti angol tudásom, kreativitásomra is szükség volt a fejlesztő, de ugyanakkor szórakoztató gyakorlatok megtervezésében. Spontaneitásom fejlődött talán leginkább, hiszen ha kifogytunk az ötletekből, vagy ha a tervezett gyakorlatokat nem értékelték annyira a gyermekek és a felnőttek, akikkel dolgoztunk, rögtönöznünk kellett valamit.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy mit is csináltam pontosan. Első héten csapatépítésen vettem részt és ezen a héten nyílt a legtöbb alkalmam a félelmeimmel való szembenézésre is. Hiszen az első napokban 40, angol nyelven kommunikáló, új embert ismertem meg, dzsungelben aludtunk, ahol az állatvilág is megmutatta magát, bár szerencsémre szorongásom fő tárgya, a patkány nem szeretett volna velem ismerkedni. A második héttől kezdve általában napi 2 projektet kellett megvalósítanunk különböző csoportokban (főként akadályozott gyermekek és felnőttek). Együtt dolgoztunk (tervezés, alapanyagok beszerzése, projektek megvalósítása), körülbelül 5-8 személy, projekttől függően. Minden alkalmat jógával indítottunk és azzal is zártunk. Az első jógát egy jégtörő játék követte, amely a megfelelő, bizalmas, feszültségtől mentes hangulat megteremtését szolgálta. Ezek után általában különböző állomásokon próbáltunk különböző feladatok révén valamilyen készséget fejleszteni. Ami számomra a legnagyobb kihívás volt, az a heti egyszeri angol tanítás, elsősorban azért, mert 3. tanult nyelvem, így nyilván nem kifogásolhatatlan nyelvtudásom, másodsorban pedig azért, mert a gyermekek, akiknek igyekeztünk játékosan megtanítani az új szavakat, nagyon különböző szinten álltak nyelvtudásukat illetően. Ez egyébként jellemző volt minden csoportra, ezért a feladatok nehézségi szintjének széles skáláját kellett mindig biztosítani.
Gyakori kérdés, hogy mit élveztem a legjobban? Hazudnék, ha nem az óriáshintát emelném ki, de nem sokkal marad le az az érzés sem, hogy szakmai tapasztalatot szereztem óriási hibák elkövetése nélkül a világ másik végén. Büszke voltam-e magamra? Mielőtt elindultam, megígértem magamnak, hogy az leszek, ha épen hazaérek, komplikációk nélkül, de ahogy hazaértem, már nem is tűnik olyan különlegesnek, amit véghez vittem. Maga az élmény különleges maradt szívemben, de ott élve a hagyományos balinéz kultúrában, sok-sok pszichológiában jártas fiatal között megtanított, hogy nem különleges dolog adni és segíteni másokon, ez kellene a legalapvetőbb cselekedetünk legyen.
Hogy tértem haza? Boldogan. A vággyal, hogy visszatérjek számomra fontos emberekkel, továbbá talán olyan szakmai motivációval, amellyel azelőtt nem rendelkeztem.
Bár én is igennel válaszoltam a fenti kérdésekre, volt egy elég erős, de más jellegű tényező, amely arra motivált, hogy jelentkezzek Balira, pszichológiai szakmai gyakorlatra. Szerettem volna leküzdeni félelmeimet (szociálisaktól kezdve a specifikus állatfóbiákon át a teljesítményszorongásomig, mindent), szerettem volna leszokni káros szokásokról, s helyettük egészségesebbeket beépíteni az életembe. Mindezt távol mindentől és mindenkitől, aki valaha ismert, bízva abban, hogy valóban így ismerheti meg magát az ember leginkább. Bizonyítani akartam magamnak, de azoknak is, akik azelőtt alábecsülték képességeim.
Ha már az elvárásaimat megismertétek, megosztom veletek azt is, mi várt ott. Először is azzal kezdeném, hogy Balit választottam, de Srí Lankára és Indiába is szerveznek önkéntes csoportokat. Mikor a világhálón utánanéztem Balinak, gyönyörű turisztikai helyeket, tipikus nászutas desztinációkat láttam. Ehhez képest a valóság lesokkolt. Köszönhetően annak, hogy önkéntesként lehetőségem nyílt egy tradicionális faluban élni, betekintést nyerhettem abba, hogy nem csak pompából áll ez a hely, hanem szegénységből, de szeretetben annál gazdagabb emberekből is. Persze hétvégéken gyönyörű helyekre jutottam el én is: naplementelestől kezdve, óriás hintán át, meditációs és masszázs alkalmakig bármilyen szórakozási és kikapcsolódási lehetőséget választhattam egész korrekt árakon (sokszor olcsóbban, mint hazánkban). Hét közben ‒ bár nem a szórakozáson volt a hangsúly ‒ a fejlődés helyet kapott, így azok a napok is nagyon gyorsan teltek. A hétfői projekttervezéstől kezdve a mindennapos projektek megvalósításáig mindenből sikerült tanulnom. Gyakoroltam végre angol anyanyelvűek között az elméleti angol tudásom, kreativitásomra is szükség volt a fejlesztő, de ugyanakkor szórakoztató gyakorlatok megtervezésében. Spontaneitásom fejlődött talán leginkább, hiszen ha kifogytunk az ötletekből, vagy ha a tervezett gyakorlatokat nem értékelték annyira a gyermekek és a felnőttek, akikkel dolgoztunk, rögtönöznünk kellett valamit.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy mit is csináltam pontosan. Első héten csapatépítésen vettem részt és ezen a héten nyílt a legtöbb alkalmam a félelmeimmel való szembenézésre is. Hiszen az első napokban 40, angol nyelven kommunikáló, új embert ismertem meg, dzsungelben aludtunk, ahol az állatvilág is megmutatta magát, bár szerencsémre szorongásom fő tárgya, a patkány nem szeretett volna velem ismerkedni. A második héttől kezdve általában napi 2 projektet kellett megvalósítanunk különböző csoportokban (főként akadályozott gyermekek és felnőttek). Együtt dolgoztunk (tervezés, alapanyagok beszerzése, projektek megvalósítása), körülbelül 5-8 személy, projekttől függően. Minden alkalmat jógával indítottunk és azzal is zártunk. Az első jógát egy jégtörő játék követte, amely a megfelelő, bizalmas, feszültségtől mentes hangulat megteremtését szolgálta. Ezek után általában különböző állomásokon próbáltunk különböző feladatok révén valamilyen készséget fejleszteni. Ami számomra a legnagyobb kihívás volt, az a heti egyszeri angol tanítás, elsősorban azért, mert 3. tanult nyelvem, így nyilván nem kifogásolhatatlan nyelvtudásom, másodsorban pedig azért, mert a gyermekek, akiknek igyekeztünk játékosan megtanítani az új szavakat, nagyon különböző szinten álltak nyelvtudásukat illetően. Ez egyébként jellemző volt minden csoportra, ezért a feladatok nehézségi szintjének széles skáláját kellett mindig biztosítani.
Gyakori kérdés, hogy mit élveztem a legjobban? Hazudnék, ha nem az óriáshintát emelném ki, de nem sokkal marad le az az érzés sem, hogy szakmai tapasztalatot szereztem óriási hibák elkövetése nélkül a világ másik végén. Büszke voltam-e magamra? Mielőtt elindultam, megígértem magamnak, hogy az leszek, ha épen hazaérek, komplikációk nélkül, de ahogy hazaértem, már nem is tűnik olyan különlegesnek, amit véghez vittem. Maga az élmény különleges maradt szívemben, de ott élve a hagyományos balinéz kultúrában, sok-sok pszichológiában jártas fiatal között megtanított, hogy nem különleges dolog adni és segíteni másokon, ez kellene a legalapvetőbb cselekedetünk legyen.
Hogy tértem haza? Boldogan. A vággyal, hogy visszatérjek számomra fontos emberekkel, továbbá talán olyan szakmai motivációval, amellyel azelőtt nem rendelkeztem.
Boros Edina Anita
0 Megjegyzések