Kora tél volt azokban a napokban. A novemberi időjárás kellőképpen megviccelte az embereket. A kolozsvári utcákon fázós, keserű arcok tekintgettek rám, sejtelmes vicsorgások, rekedt köhintések és hamis félmosolyok mellett. Siettem. Talpam alatt a jeges út hosszú visszhangokkal kopogott. Társaim nyakukat behúzva csúszkáltak előttem a félhomályban. Minden hideg volt és egyszerű.
A buszra várva elbeszélgettünk… Én magammal, és másokkal is, ha akadt ismerős. Aznap ugyanis sokat ácsorogtam a megállóban. A hideg és szürke novemberi tél mellett csak egy dolog foglalkoztatott, mint általában mindig: időben odaérni, aztán vissza, és sietni, sietni tovább; mert ugyebár mostanság ez a programom. Fél óra késés után megérkezett a busz. A hátsó ajtó előttem nyílt ki, olyan egyszerű merevséggel, hogy feltessékelésként értelmezve a pillanatot gondolkodás nélkül megadtam magam e hátsó résznek. Tele volt… Egy kisebb hely mégis üresen tátongott. Csupán két ember állt ott, és egy csomóan elhúzódzkodva azoktól, pár lépéssel távolabb, egymás hegyén-hátán. A kupac ember egyike sem pislogott megszokott, semmitmondó módon. Undor és megvetés volt arcukon, utálattal nézték azt a kettőt. Nem értettem, mi történik, így közelebb húzódtam a „kirekesztettekhez”. Gumicsizma, szakadt és mocskos farmernadrág, báránybőr kucsma és bűz fogadott. A falusi emberek legelhagyatottabbjai szoktak így festeni. Kolozsváron nagy szenzációnak számított ilyent látni a buszon. A sok kicicomázott egyetemista, a megannyi festett hölgy és irodai munkás mellett ezek ketten nagyon különbözőek voltak. Borzongtam. A végletek találkozása mindig nagy hatással van rám. Mellettem egy folyton fintorgó ficsúr ült. Gyilkos pillantásokat mért a különzártak felé. Nemtetszését hangos sóhajok jelezték, úgy nézett a kettőre, mint a világ legutáltabb és leghátborzongatóbb lényeire, pedig azoknak egy bűnét sem ismerte és külsejükön kívül semmit sem tudhatott róluk. Mégis lerítt róla, hogy önmagát összehasonlítva velük, egykönnyen meggyőződött felsőbbrendűségéről.
A harmadik megállónál, ugyanazzal a merev egyszerűséggel a kinyíló hátsó ajtó egy idős és meglehetősen kövér asszonyt is feltessékelt. Rendezett, szép öltözéke a megvető pillantások felett egy lágy elfogadás fátyolos mosolyát lebbentette meg. Nem tartott soká a mosoly a tömeg arcán. Az asszony nehezen mozgott, nagy testével sokakat közelebb lökött a nem kívántakhoz. Korlátozottságában nem sikerült kilyukasztania a jegyét, így fáradt fennhangon kérte a többiek segítségét. A mellettem ülő ficsúr felületes vigyorral fordult a másik irányba, a festett hölgyek egyike sem mozdult, a cicomázott egyetemisták pedig sejtelmes, el-elhalkuló kacajokban törtek ki. Az asszony csak állt ott és lekonyuló ajkai, kétségbeesett, üveges szemei jelezték, hogy végtelenül csalódott társadalmunkban. A két rongyos ember közül az egyik ekkor gondolkodás nélkül átvágta magát a tömegen és az asszony jegyét a lyukasztónál álló társának nyújtotta. Fél perces néma csönd kerekedett. A lélegzetek visszafojtva pihentek, a tömegen a döbbenet uralkodott el. A kövér asszony tekintete megszépült, a többiekén pedig fokozatosan jelent meg a szégyen pírja… A hideg, bűzös reggeli esemény egyöntetűen bebizonyította, hogy Kolozsváron a paraszt nem rongyos ruhában jár, az erkölcs pedig sok esetben a peremlétbe kényszerültek lelkében fészkel.
Bereczki Szilvia
0 Megjegyzések