Azt látom magam körül, hogy sokan nem tudják értelmezni az önkéntesség szót. Nem tudják megfogalmazni, mit jelent számukra, vagy úgy egyáltalán a szó maga mit takar. A Wikiszótár melléknévként és főnévként is meghatározza az önkéntes szót, összességében úgy írja le, ahogyan én is tenném és teszem most is: valaki önszántából, saját indíttatásból tesz valamit akár ellenszolgáltatásért cserébe, akár egy ügy érdekében, amit szeretne képviselni. Ez azt jelenti, hogy az önkéntes azért megy például egy civilszervezethez önkéntes munkát végezni, mert mondjuk szívesen segít adományokat gyűjteni a hátrányos helyzetű gyerekeknek. Nem vár érte cserébe semmit, azért teszi, mert ő attól, hogy segíthet, jobban érzi magát. Azért megy el egy fesztiválra szervezőnek, mert szeretne egy csapat tagja lenni, szeretne a fesztivál része lenni, szeretne ott lenni, az élményben részesülni. De ez nem azt jelenti, hogy az az önkéntes mindent – ingyen – meg fog csinálni a nap bármelyik órájában, mert neki az a dolga.
Nem, nem az a dolga. Nem köteles akkor ugrani, amikor füttyentesz, nem köteles végighallgatni a leteremtéseket és nem köteles bármit megcsinálni, ha az előre nem volt egyeztetve. Valóban, ha az ember elvállal egy feladatot, azt végezze el becsülettel, de az önkéntes, ha már önként vállal el feladatot, olyanra szánja rá magát, amit szívesen csinál. Nincs is annál rosszabb, mint amikor önkéntesként utálod a munkád és ráadásul nem kapsz érte egy köszönömöt sem. Igen, kedves „munkáltató”, ez a minimum. Az önkéntes nem az alkalmazottad, akit az éjszaka közepén is ugraszthatsz, nem a tulajdonod, aki tálcán hozza a sült galambot, nem a titkárnőd, akit csak kávéfőzésre tartasz az irodában. Attól, hogy valaki segít neked a munkádban, mert esetleg megkérted rá és ő elvállalta, még mindig meg kell becsülnöd a munkáját, akkor is, ha nem tökéletesen végzi el. Mert ugye semmi sincs ingyen, és vajon miért? Ha tökéletesen dolgozó munkaerőre van szükséged, akkor vegyél fel valakit, akit megfizetsz a munkájáért. Talán azért nincs semmi ingyen, mert az emberek megunták, hogy szívességet tegyenek másoknak. Talán azért van így, mert ha mondjuk pénzbeli honoráriumot nem is, de sokszor egy ebédet sem kapnak cserébe. Azt hiszem, tudom, milyen és meg tudom érteni azokat, akik kezdenek kigyógyulni ebből a kényszeres „mindenáron önkénteskedni akarok valahol” betegségből. Nem kifizetődő – és itt nem fizetésre gondolok, bár sokan nem tudják, de van olyan, hogy fizetett önkéntesség –, itt arra gondolok, hogy kiölik belőlem a szándékot. Egy idő után, a sok hiszti és cirkusz után, már nem csinálom szívesen. Már nem akarok gyűlésekre járni, nincs kedvem az irodába menni, nem hiányzik a társaságuk.
Úgy gondolom, a romániai civil szférának (lehet, máshol is, én inkább ezt láttam, tapasztaltam) van egy katasztrofálisan végzetes hibája, éspedig az, hogy nem becsüli meg az önkénteseit és azok munkáját. Számos helyen tapasztaltam ezt, különböző közegekben, különböző feladatkörökben. Az önkéntesed nem csicska és nem tökéletes. Ha nem tetszik, amit csinál, tanítsd meg ahelyett, hogy lehülyézed, mert soha többet nem fogod őt látni utána. Háláld meg valamivel, éreztesd vele, hogy nem hiábavaló a munkája, köszönd meg neki, ha másképp nem is, de szóban, mert sokat számít. És legfőképpen értékeld olyannyira, hogy ne olyan munkát adj neki, amit a fizetett alkalmazottaddal sem végeztetnél el, mert neki sem fizetsz elég sokat ahhoz, hogy elvállalja.
Kedves önkéntes! Ne ess abba a csapdába, hogy nincs előre megbeszélve a feladatköröd és utána mindent rád sóznak!
Kedves civil szféra! Szedd össze magad, ha meg akarod tartani az önkéntesbázisodat! Nem olyan nehéz ez, csak tenni is kell érte.
Varga Zsuzsa
0 Megjegyzések