Dilemmák

A minap sétáltam a Deák Ferenc úton (Eroilor), és megpillantottam Makar Lehel, „Half- Arcok és kérdések” című fotósorozatát, amelyet a Kolozsvári Román Napokon állítottak ki. A roppant érdekes képek mellett egy még annál is érdekfeszítőbb idézetre lettem figyelmes. Az idézet így szól: „Félig üres vagy félig tele? Bal vagy jobb? Férfi vagy nő? Létezik valami a fehér és fekete között? Egyenlők vagyunk diverzitásunkon belül? Lehetett volna másképp? Milyenek vagyunk most? Többet mond-e még egy kép ezer szónál? Meg lehet-e még állni, néhány másodperc erejéig, egy portré előtt? A képzelet egy játék vagy játszma?” Makar Lehel ezekre a kérdésekre kereste a választ fotóiban. Válaszokat arra, hogy negatívan vagy pozitívan látjuk a világot. Hogy az emberek mennyire szűk látókörűek manapság. Mennyire látják a fekete és fehér közötti átmenetet. Talán ez a kérdés ragadott meg legjobban, hiszen nagyon elkeserítő számomra, hogy ennyire betokosodott emberek vesznek körül. Láttam egy filmet évekkel ezelőtt, a Buborék srácot. Kicsit úgy képzelem a mai társadalmat, mint ahogy ez a fiú élte az életét. Egy buborékban. Megóvva őt a világ minden apró szennyétől, ezzel együtt minden apró gyönyörétől egyaránt. Szeretném, hogy bármennyire rossznak is érezzük az életet, tudjunk a problémák mögé látni, és lássuk meg a szépet.

Az emberek sokfélék. Ettől függetlenül mindenki egyenlő. Lehet az néger, arab, fehér. Pont ettől lesz sokszínű a világunk. Milyen lenne, ha mindenhol egyforma emberek bolyongnának? Nem lennének egyéniségek? Bele se merek gondolni. Lehetett volna másképp? Ezt a kérdést minden nap felteszem magamnak. Legalább egyszer. A bizonytalanság, a dolgok túlbonyolítása lehet az oka. Csinálhattam volna másképp? Mit gondolnak majd mások? Mit gondol majd Ő? Sajnos a másoknak való megfelelés nagy úr lett manapság. Vagy inkább a visszajelzések? Egy kérdés után még felmerült bennem számtalan más, amiről regényeket írhatnék akár. Milyenek vagyunk most? Emberek vagyunk, akik eszeveszettül küzdünk a pénzért, a megélhetésért. Tanulunk, hogy legyen egy papírunk valamiről… Többet mond-e egy kép minden szónál? Természetesen. Egy fényképen lévő öreg néni, egy pillantás, egy mimika. Nem kell mellébeszélés, ha van egy fotó, ami érzéseket vált ki belőlünk. Egy porté előtt megállni pár másodperc erejéig? Nem. Vagy most, vagy soha.

Az ilyenek láttán megbizonyosodik bennem, hogy érdemes Kolozsvár utcáin lófrálni. Talán ez lehet az oka annak, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire a szívemhez nőtt ez a város.

Parászka Emőke