Ki lesz az utolsó forradalmár a városban?

Minden generációnak jár a maga forradalma, ha nem másért, hát hadd lássák apáink és anyáink, hogy nem hiába öltek már meg egy diktátort.

Hiába, nem hiába, a történelem ismétli önmagát, egészen addig, amíg valaki(k) nem változtatnak rajta. És ki másnak a dolga lenne ez, mint a mindenkori fiataloknak? A márciusi ifjaknak a dolga, az ötvenhatosoknak vagy a nyolcvankilencben harcoló szüleink dolga. Én a kilencvenes évek gyermeke vagyok, aki már szabadnak és szabadon született, mint oly sokan mások a boldog kilencvenes évek elején. Nem kellett sorban állnom kenyérért, nem kellett rettegnem tőle, hogy a szekuritáté lehallgat, hogy a barátaim besúgók, és egyáltalán: nem úgy nőttem fel, hogy félnem kéne bármitől is. Ha mégis valami forrongás vagy veszély volt, azt a külföldi hírekben láttam. Sőt partiumiként még a magyar nyelv miatt sem kerültem soha konfliktusba, nyugodtam járhattam magyar iskolába. Összességében elmondható, hogy egy történelmileg kedves és csendes időszakban nőttem, nőttünk fel. Lehet, ezért is alakult ki az a szemlélet, amit sokszor szeretnek hangoztatni a szülők, nagyszülők, a még felnőttebbek és a legeslegfelnőttebbek: hogy bizony ez a generáció –a miénk, ugye – tunya meg kényes, semmi más nem számít, csak hogy a telefonunk mindig fel legyen töltve, hogy legyen internet, ki sem bújunk a gépeink elől és tulajdonképpen ők már látják, hogy dolgozni se akar egyik se. Jaj, mi lesz így a nyugdíjjal?! – sóhajtanak fel sokan. A fiatalokat nem érdekli a jövőjük, sem a politika, aztán meg hogy szavazni menjenek el – egyenesen egy légből kapott szappanbuborék. Vagyis az volt eddig. Mert közben eltelt huszonhét év, és helló, felnőtt egy berögződésektől mentes generáció, akik számára csak idő kérdése volt, hogy beteljen a pohár. Nem ismerik a régi fújású szeleket. Ezek a még megmaradt kétes és hazug múltú politikusok meg nem bírják felfogni, hogy ők már öregszenek. Meg azt sem, hogy mikor nem bújunk ki a gépeink elől, lehet, pont a plagizált dolgozatukat olvasom. Ja, hogy nekem tanulni kéne és tisztességesen vizsgázni; három évet tanulni (minimum), hogy aztán hülyére vegyen egy nyolc (?) általános  iskolai osztályt  végzett juhász. Vagy hogy azért égjenek el a barátaim, mert elmentek szórakozni és ebből a tragédiából derül ki, hogy a kórházaink annyira felszereltek, mint ahány hajszála van Bruce Willisnek. De a katedrálisaink, azok szépek. Szép üresek. Ebben a huszonhét évben felnőttek azok a gyerekek is, akik még megtapasztalták a kommunizmust, esetleg külföldön is jártak és látták, hogy van ez másképp is. Lehet másképp, és lehet itthon otthon.

Körülbelül ilyen hangulatban teltek a napok Romániában az elmúlt hetekben. Idősebbek és fiatalok együtt álltak ki az utcára és együtt tüntettek valamiért. Méghozzá annyian, hogy nem lehet szó nélkül hagyni. Láttam öreg néniket és bácsikat a tömeg szélén csendben vonulni, láttam, akik csak az ablakból nézték az eseményeket tátott szájjal. Láttam családokat kivonulni kisgyerekekkel, de még kutyákkal is. De nem is ez volt a legszebb, hanem az, hogy egy olyan forradalomba csöppentem – jó egy hétig –, ami békés és csendes volt. Tüntető és rendőr együtt énekelte a himnuszt, amitől az egésznek még magasztosabb hatása volt. Mintha mindenki egyet akarna. Nem robbantások és erőszak révén értünk el valamit, hanem együtt. Együtt a román a magyarral, kicsi a naggyal, öreg a fiatallal.

Szóval a rossz hír az – már a politikusok számára –, hogy be kell látni: hangunk és szavunk van. És én bizony elgondolkoznék pár betokosodott politikus helyében, hogy érdemes-e huzigálni azt a bizonyost? Mert figyelünk.

Balla Noémi