Válaszd az ikonikus monológot, hogy emlékezzenek rád és a pult alatt szemezz azokkal, akik értik a nyelvedet. Válaszd a folytatást. Válaszd a remixeket és a 4 tagú fiúbandát, de most ne a The Beatles-t. Válaszd a kihívást és a nyáladzó tekinteteket. Válaszd a visszakacsintást és a körkörösséget. Válaszd a T2 Trainspotting-ot.
Ha felépül egy idézeteket mormoló rajongótábor egy film körül, egy generációt és életérzést magába foglaló tömegmozgató fegyver, akkor bizony elég nehéz ezen elvárások mentén folytatással előállni. Az 1996-os Trainspotting ráadásul akkora szenzáció mind a mai napig, hogy egy kellemes családi estén éppen a szüleim ajánlására néztem meg először. És nem csalódtam. Teljesen bepörögtem. Ezek a fiúk megmutatták, hogy mit jelent a függőség, mit jelent skótnak lenni, hogy milyen egyedül lenni éjszaka a helyi diszkóban, hogy mit adhat a heroin és hogy mit vehet el. Mi pedig kaptunk négy karaktert, egy bestsellert és egy vagány rendezőt.
A T2 Trainspotting létrejötte olvasatomban olyan, mint egy kártyajáték. Ismeritek a Blackjack-et? Amikor a játékos addig kérhet lapot, amíg úgy nem érzi, hogy a lapjainak összértéke elég közel van a 21-hez úgy, hogy ezt a számot nem lépi túl. A második rész egyértelműen azt jelzi, hogy az alkotók még egy lapot kérnek. A film után mindenki maga döntheti el, hogy milyen lapot adna nekik. A 21-es az új 10 pont, a 20-as szerint elmarad a nagy ováció, a 22-es csapdája pedig a bukást jelzi. Számomra ez a játszma nosztalgikus jóhiszeműséggel, de jackpot.
„You're an addict. So be addicted, just be addicted to something else.”
Ez a mondat egyértelműen irányt változtat a T2-ben. Míg az első rész a drogfüggőségről szólt, ez teljes mértékben a bosszúról és a pénzről. Ettől a két tényezőtől függnek szereplőink. Spud (Ewen Bremner) kivétel. Ő még mindig a heroinnál tart, azonban talán benne megy végbe a legérdekesebb jellemfejlődés. Egyfajta metajellegű önreflexivitással magára ölti képletesen Irvine Welsh (a Trainspotting c. könyv szerzője) szerepét és késztetést kezd érezni aziránt, hogy fiatalságát írásaiban kapja vissza. Emiatt többek között az is kiderül, hogy honnan ered a trainspotting kifejezés. Hogy a többieket is leltárazzuk: Sick Boy-ból (Jonny Lee Miller) mára Simon lett, egy kétes üzletekkel foglalkozó kokainos, aki az évek során valamiért vesztett karizmatikusságából, de még mindig ugyanolyan róka, mint a kilencvenes években. Begbie (Robert Carlyle) maradt vadállatnak és brutalitását fokozza az, hogy van egy célja, amiben kiteljesedhet kegyetlensége: Renton (Ewan McGregor) 20 év után visszatér a városba. Az a Renton, aki meglógott annó a pénzükkel. Az a Renton, aki épp ezért minden azután következő kudarcuknak a forrása lehetett. Apropó, Renton. Neki majdnem bejött az élet. Amsterdamban telepedett le, megszabadult a drogoktól, menő állása lett és tartós felesége. És mindennek szavatosságára a film jelene tesz pontot.
Danny Boyle filme talán nem okoz majd akkora katarzist, mint az első rész, viszont már az is csoda, hogy képes volt újra megteremteni azt a groteszk diegetikus világot, amit a kilencvenes években is felépített. Lesznek fordulatok, kultikus poénok, pörgő montázs és futás szélvédőközelben. Persze éppen utóbbiért sokan támadhatják azzal a T2-t, hogy túlságosan múltidéző, de a rendező ezt az érzékeny pontot igen finoman érinti meg. A film nyitójelenetében az első rész végét látjuk életlenül, tehát nem mutatja meg konkrétan Rentont, csak a körvonalait. Egy másik elegáns döntés a nosztalgiázásra pedig az, hogy Boyle nem a fiúk 20-as éveit hívja vissza, hanem a gyermekkorukat.
A film ütközőpontja azonban nem hiszem, hogy a visszapillantásokban rejlik, henem sokkal inkább abban, hogy vajon a T2 is tud-e olyan releváns lenni a jelenben, hogy indokolt legyen ez a folytatás. Amikor Renton és Simon pályázatot ad be (megannyi humbukkal együtt) az Európai Únió egyik programjára, akkor valahogy aktuálisabbnak érzem a fiúk kalandját, mint amikor egy jól sikerült balhé után az autóban szelfiznek. És az is meglehet, hogy ebben a körben a frissességet jobban átadja az operatőri munka, mint a forgatókönyv. Ugyanis van egy eleme a T2-nek, amely határozottan be van tépve a film elejétől a végéig: a kamera. A ferde beállításoknak valóságos láncolata lesz, a mozgalmasság remekül van megkoreografálva minden egyes jelenetben, de az est sztárja kétség kívül Spud székes zuhanása arról a hányadék tömbháztetőről.
A T2 Trainspotting az a film, amit most nem nagyon tudsz megkerülni. Mondhatsz róla bármit, de ha az első rész levett a lábadról, a kíváncsiságod nem fogja hagyni, hogy elmenj mellette rezzenéstelen arccal. Nem kell félni, Iggy Pop újra hódít (az új köntösét a The Prodigy varrta neki), az Underworld is feldolgozta legendás Born Slippy-jét, lesz Blondie, Queen és rengeteg friss anyag.
Ugyanakkor ezek a fiúk már cseppet sem olyan menők, mint azt hitték aranykoruk idején. Ráadásul Rentonék nem olyat csináltak, amit megbánnak majd holnap. 20 év kellett elteljen ahhoz, hogy véglegesen bebizonyosodjon: ez a banda akkor is nagyot robbanna, ha az öregek otthonában futnának össze.
Farkas Boglárka
){kind=link}
0 Megjegyzések