Interjú Kocsis Paulinával - ,,Azért élünk, hogy egymást boldoggá tegyük"

Korábban az X-faktor színpadán tűnt fel Kocsis Paulina, de továbbra is törekedik arra, hogy zenéi mosolyt csaljanak és megmozgassák az emberek minden porcikáját. Az alábbi interjúban mesél nekünk maga az előadó, hogy miként éli meg zeneipar velejáróit. 

Egy elég klasszikus kérdéssel indítanék, hogy mikor és miért kezdtél el dalokat írni, illetve ezekben a dalokban hogyan formálódott az önazonosság kérdése? 

Azért kezdtem el dalokat írni – ez bennem meg sem fogalmazódott, hogy nagy dolog-e, vagy sem, vagy hogy ezt szabad-e, vagy sem. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy átírok egy magyar dalszöveget magyarra, csak a saját életem sztorijára. Óriási! Gondold el, milyen sztori lehetett a csigákról és a bogarakról a kertben. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy de jó, ez jó érzés. És itt össze is kötném az önazonossággal: attól volt jó érzés, hogy mindig azt írtam le, ami bennem volt, amit szerettem volna kiadni magamból. Elmesélni anyukámnak, bárkinek. És egyszer csak összeraktam ezt a két dolgot a fejemben, hogy: aha, ezt hívják dalszerzésnek. Oké, akkor lehet, hogy én dalszerző is lehetnék akár. Úgyhogy nagyjából így jött össze a kettő, és akkor már nagyon ösztönösen jött belőlem minden. Az önazonosságról még annyit, hogy én nagyon makacsul ragaszkodom mindenhez. Egyébként ez sokszor nehézséget okozhat a fiúknak, és nagyon sok embernek, aki dolgozik velem. Mert ez hangszerelésben és mindenben meg kell jelenjen: hogy márpedig én ezt úgy akarom. 

Egyik korábbi interjúdban olyan kijelentésre bukkantam, amivel én is nagyon tudok azonosulni, ugyanis azt nyilatkoztad, hogy ráfeszülsz a dolgokra, és mindent túlagyalsz. Ez hatással van a színpadi jelenlétedre, vagy el tudsz vonatkoztatni tőle? 

Nem tudok elvonatkoztatni. Megpróbáltam egyelőre ezt a túlagyalást átfordítani pozitív formára: úgy, hogy ha mondjuk azt láttam, hogy valakinek nem tetszik, vagy nem mosolyog, akkor megpróbálom magamban azt nem szomorúságként kezelni, hanem motivációként, hogy akkor őt meg kell mosolyogtatni. Valóban mindent túlagyalok, ez a mai napig nem szűnt meg. Szerintem ezzel maximum együtt élni lehet megtanulni; nem hiszem, hogy az ember ezen tud csökkenteni, mert ez egy agybeállítottság. De így például ez könnyű. Amikor a színpadról lejövök, már persze nehezebb – de ott fent, ott működik. 

A köztudatban él az is, hogy nagyon nyitott, közvetlen, és, ha fogalmazhatok így ,,jófej” vagy. Gondolom ez nagyban hozzásegít a közönségeddel való jó kapcsolat kialakításában. Mesélnél erről egy picit, hogy mit jelent ez számodra? 

Szerintem itt sokkal igazabb az egész. Ez nem egy munka, nem egy pénzforrás számomra. Nem érzem azt, hogy a közönségnek kellene hálásnak lennie azért, hogy én eljöttem, hanem én vagyok hálás azért, hogy ők itt vannak. Ők erre szánnak időt a péntek, szombat, vasárnap estéjükből, hogy minket meghallgassanak. Hogy ezt a valamit, amit színpadra teszünk – és amiket én írtam ráadásul – örömmel, táncolva, időt és energiát belefektetve hallgatják. Ez számomra elképesztő. Éppen ez az, ami bennem azt kelti, hogy igenis megkérdezem a nevét, aláírom az utolsó utáni embernek is, szólok hozzá egy-két kedves szót, meghallgatom a történetét. Mert azért élünk ezen a világon szerintem, hogy egymást boldoggá tegyük. Önmagunkat úgysem tudjuk annyira – bárki bármit mond. 

Ha egy koncertélményt képként ki lehetne plakátolni a falra, ami motivál téged, hogy miért is csinálod azt, amit csinálsz, melyik lenne az? 

Nagyon meglepő helyzet volt – ez mondjuk egy pár perces kiplakátolás lenne. Volt Nyíregyházán egy olyan élményünk, hogy előadtuk az Odaadom című dalt. Akkor még az Odaadom sehol nem volt fent. Be is mondtam előre, hogy ez egy tök új dal, muszáj előadnunk, reméljük, hogy tetszeni fog, majd mondjátok el utána a véleményeteket. Előadtuk az Odaadom-ot, és fel is van véve az egész koncert egyébként, a hangmérnökünk által. Két perces olyan vastaps következett – ami valljuk be, nagyon sok, kettő percig már szinte nem tudsz magaddal mit kezdeni. Olyan vastapsot kaptunk, hogy én is elsírtam magam, a fiúk sem tudtak vele mit kezdeni hirtelen. Egyszerűen nem is értettük. Úgy örültünk, hogy tetszik nekik a dal, de nem értettük, hogy mi történik. Ráadásul több ezer emberről beszélünk, szóval a hangulat maga is olyan volt ettől a nagy-nagy tapstömegtől, hogy sosem felejtem el. 

Utolsó kérdés pedig: mit vársz a perceken belül kezdődő koncertedtől, és mit garantálsz a közönségnek? 

Garantálni a táncolást tudom, annak is, aki nem akar. Ez általában mindig így szokott lenni. Látom, hogy valaki visszahúzódó, és egyszer csak elkezd táncolni. Baromi jó érzés ezt látni. Már-már agresszívan mondom, hogy itt muszáj, itt nincs olyan, hogy nem. Itt olyan van, hogy „nem szívesen, de igen”, vagy „igen”. A másik, amit a legjobban várok – és ez a maira kifejezetten igaz – Geszti Péter jelenléte. Nekem ő nagyon igaz mentorom, nem is tudom, hogy fogalmazzak, de talán ez a legjobb kifejezés rá. Ma először fog engem látni előadni és fellépni, annak ellenére, hogy már több éve hallgatja a dalaimat, több éve ad nekem tanácsot, hogy mit csináljak a színpadon. De még nem látta, hiszen mindketten előadók vagyunk, és még nem jutottunk el egymás koncertjére. 

Fénykép: Saját fotó

Oláh Nóra