Sokszor azt
gondolom, hogy a párizsi montparnasse-i temetőben nyugvó Ionesco az Isten vagy legalábbis
Jézus reinkarnációja, és tolla hegyével alakítja ügyes-bajos sorsunkat. Ha a
bibliai Teremtő útjai kifürkészhetetlenek, a Ionesco cukormáztól ragadó
ösvényeiről jobb nem is beszélni. Nem tudom azonban eldönteni, hogy szeret-e
engem, vagy épp megvet kisebbségi magyar létem miatt az Ő Szent földjén. Mint
kiderült, a Kánaán sem tejjel-mézzel folyó földrész, úgy Románia, benne
Kolozsvár sem az az eufemizált térség, melyet újfent Ionesco istenség ígért
hazájáról. De mi így szeretjük a maga hibáival együtt, elvégre kritizálni
lehet, nem tiltja törvény, de nem egy bőkezű terület a szólásszabadság és
kritikaírás, ami az anyagiakat illetti, lásd a Settenkedő esetét. Summa summarum
a következő történet által fémjelezném a város iránti kötődésemet, egy kis
Ionesco-szerű abszurditással tálalva, megőrizve annak valós történetszálát és
eseményeit, valamint a helyszínül szolgáló kincses várost.
A Kolozsvári
Magyar Napok (KMN) utolsó napjához érve a bűntudat maró érzete járta át lelkem
legmélyebb bugyrait: úgy éreztem nem használtam ki teljes mértékben az
eseménysorozat kínálta lehetőségeket. Néhány előadáson, koncerten kívül
jóformán semmilyen tevékenységen, beszélgetésen, tárlatvezetésen sem vettem
részt, pedig például az Ünnepi búcsús
szentmise a Szent István-templomban - Magyar Egyházzenei Biennálé: Mozaik-mise
szalagcímmel hirdetett áhítat is pont egy magamfajta tizennyolc éves számára
lett megszervezve.
Na meg ott volt az
a buli az Ifjúsági Udvarban, mikor egy mellettem lézengő közép-ázsiai
származású úriember hirtelen elhatározásból ajkait a nyakamra illesztette, én
meg, mint foglyul ejtett áldozat magatehetetlenül álltam abban reménykedve,
hogy a ragadozó megelégszik egy nyakra hullajtott kéjes csókkal, és utamra
bocsát. Szerencsére így is történt.
Szóval ezeket a
személyes sérelmeket kívántam feledni, és útnak indultam a belváros irányába,
legbelül azonban jól tudtam, hogy egy könyvesboltban kötök ki a végén. Mindig
ez történik, ha hűbelebalázs módon ugrok neki valaminek.
Mivel úgysem volt
egy konkrét program, amelyre el szerettem volna érni, mellőztem a buszozást,
inkább gyalog tettem meg az utat, emlékezve mesterem, Márai bölcsességére: „Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha
célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló
útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház
vagy fatörzs vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés
a világgal”.
A Borháncs negyed
elejéről nem beszélünk olyan vészes távról, a hőmérséklet is nekem kedvezett a
maga 30 fölötti fokával, persze Celsiusban mérve. A Kelvinben számolandó 303
körüli érték kicsit hátborzongató számomra, a 86 Fahrenheit is, maradjunk a 30
Celsiusnál.
Az út elején
ismerős arcokkal találkoztam. Rögtön a tömbházból kilépve a fölöttünk lévő
emeletek egyikén lakó, állandóan a bichon-ját sétáltató szoláriumfanatikus
nővel hozott össze a sors, kire rikító bőrszínéből fakadóan ráragadt a
gyermekkorom egyik agyszüleménye, a Rosti név.
-Bună! – vetettem oda pörgős lendületben, mert szinte
előtört az évek óta visszafolytott nevetés, melynek az ő személye volt a fő
katalizátora.
Most különösebben
szembetűnt a bőrszíne és a kutya fehérsége közötti kontraszt. Nem tudom ő
látogatta-e meg ismételten a szolárium szentélyét vagy a szegény kutyát illette
fejmosással a szó szoros értelmében. Nem sokkal később, feltételezhetően egy
ukrán anyuka és kislánya tartott felém, a nyelv ismerete nélkül viszont nem
értettem miről folyt a kettejük közti diskurzus, ez fölöttébb zavart is, mert
szeretek minden lében kanál lenni, tudok is egyet s mást a világról, a
politikáról, az irodalomról, a művészetekről, kivéve a biennálékról, ahogy már
említettem. Viszont gesztusaik, mimikájuk alapján a következő párbeszédet
építettem fel:
„- Anya, mikor mehetünk végre haza? – kérdezte a kislány,
ki még hitt az otthon fogalmában, kinek a határ az valódi választék két ország
között, ki egy adott pontra koncentrál, ott leli meg komfortzónáját és azon
kívül esve veszett eset, csak tévelyeg, tántorog a nagyvilágban, folyton a
boldogság forrását kutatva, hogy megmártózzék az öröm vizében, de helyette csak
száraz partszakaszt talál, mint a Malomárok lezárt folyórészénél baktató
járókelő.
- Nemsokára, kislányom. –válaszolta az anya. – Nemsokára,
kislányom – ismételte magát a kissé molett asszonyság, majd érezvén válasza
soványságát, hozzátette: - Bízzunk az Istenben és a magyarok békemissziójában.”
Kissé a lány
mintájára, büszke voltam Kolozsvárra és arra gondoltam, hogy ilyen etnikai
sokszínűség is csak egy van a világon, közben meg megfeledkeztem a
Nagy-Britanniában élő közel kétmilliós indiai lakosságról, az egymillió főt is
meghaladó román népességről Olaszországban és még sorolhatnám; de a pillanat
hevében szerintem elnézhető elfogultságom a kincses város irányában.
Az utam hátralevő
részében nem történt sok említésre méltó dolog. Újfent elszörnyedtem a Brâncuși
úton épített üvegépületek lesújtó kálváriájában, az út két oldalán szörnyen
parkolt kocsik egyvelegén, de ez is az ötcsillagos városunk része. Igyekeztem
minden negatív gondolatot kizárni elmémből és inkább hálát adni olyanokért,
hogy a Supercom időben elszállította a szemetet, Patarétről sem árad felénk az
aromaterápia felemelő illatkavalkádja, magyarországi ihletettségű „flakonosokkal” sem találkoztam
szerencsére, az életveszélyes lett volna, főleg annak a tudatában, hogy a
hátizsákom oldalsó zsebében ott ékeskedett a PET-palack.
A Cipariu térre
térve előbb oldalra tekintettem a Pata utca irányába, a balkanizmus tökéletes
példájára. Ritka pillanatok egyike, de a viszálykodás legkisebb mondata sem
fogalmazódott meg bennem a kommunista épületek láttán, ez is része a
történetünknek, hadd legyen, a kapitalizmus sarjaként nekem nem vétett semmit
Aurel Duca egykori polgármester, ahogy elődei és utódai sem, mindenki más
sérelmét úgyis lehetetlen lenne magamra vállalnom, így mindenki cipelje a
sajátját kénye kedve szerint.
Az évek óta épülő
Cipariu téri katedrálissal szembeni buszmegállóban véletlenszerűen Á. barátomra
bukkantam, a tanév vége óta nem is láttam, csak üzengettünk azóta egymásnak,
így igencsak jólesett vele szót váltani. Az ő nevében nem beszélhetek, mert
sokszor olyan dolgokkal fárasztom, mint Passolini hatása a filmiparra vagy épp
az Orwelli disztópia, így nem voltam teljes mértékben meggyőződve affelől, hogy
számára szintén örömöt okozott-e a viszontlátás. Mindenesetre felajánlotta,
hogy tartsak vele és pár lakótelepi barátjával, nincs konkrét úticéljuk nekik
sem, csak hozzám hasonlóan lopnák kicsit a napot a városban. Nekem sem
szükséges kétszeres meghívás, belementem a vásárba. Nemsokára meg is ékezett a
25-ös trolival K, K testvére és még valaki, nem emlékszem már a nevére, ezért a
későbbiekben csak X-ként hivatkozom rá.
A tanfelügyelőség
épületénél szeltük át az utat, majd a Szabók bástyáját megkerülve, betértünk a
gyönyörűen felújított Farkas utcába, hogy szemügyre vegyük az idei felhozatalt
a vásár terén. Az árak láttán persze lelombozódott kedélyünk, X meg is
kérdőjelezte az árusítókat nemző szülők emberi mivoltát. Én persze, az
ételárusítókon kívül nem tekintettem oly nagy kizsebelésként az elkért összegekre.
Figyelembe véve, hogy sok kisvállalkozónak ez a fő anyagi juttatással járó
tevékenysége, és ott van még a bérleti díj is a kuckókért, sátrakért, én még
csodának tartottam, ha egyes ilyen kis üzlethelyiségek valami csekély haszonnal
zárják a KMN-t. Egyedül a régiségkereskedő árbelövését tartottam túlzónak,
meglehet csak azért, mert régóta vágytam egy olyan gramofonra, melyet ő ott
árult.
K kistestvére hirtelen
segélykérően jelezte illemhelyre való vonulásának kényszerét, jobb megoldást
nem találva, a Báthory mosdóját szemeztük ki az enyhítés helyszínéül. Azt
azonban nem tudtuk, hogy a Romsound jóvoltából épp ingyenes hallásvizsgálatok
zajlottak rögtön a bejárat mellett jobb oldalon, így benyitva, megkérdezték,
hogy mi is kivizsgálás céljából érkeztünk-e, mire Á a tőle megszokott
egyenességgel, Örkény Varró őrnagyjához hasonlóan válaszolt: „Nem, a budira.”
Az odébb éppen
ebédjét majszoló portás szerencsére nem tette fel ugyanezt a kérdést, még egy
ilyen szégyenletes helyzet valószínűleg mély sebet hagyott volna méltóságomban.
Dolgunk végezte után mi is a portás példáját követtük, és megebédeltünk az
eldugott török büfé legolcsóbb felhozatalából. Tovább tengettük az időt, míg
szürkületkor elhatároztuk, hogy jó lenne megnézni Demjént így élőben, ha már
itt van, mert lehet nem lesz többé rá lehetőségünk (itt nem a művész úr
életkorából adódó nehézségekre szerettem volna utalni). A főtér felé vettük az
irányt a mindenhonnan áramló magyar ajkú testvéreink körében.
Célunkhoz
közeledve egy fiatal úriember és egy őt kísérő idősebb, ráncokkal telített
hölgy állta utunkat, mint kiderült, amolyan baptista hittérítők, persze
burkoltan csak Isten igéjét hirdették. Beszélgetésbe elegyedtünk velük, először
is arra voltak kíváncsiak, hogy mi, fiatalok hogyan látjuk Istent, miképp van Ő
jelen életünkben. Hát kérem szépen, ideális körülmények között egyetemi
előadást tartottam volna istenképemről, az ideális jelző itt a magyar nyelv
használatát és a nézőközönség nem baptista mivoltát jelölik. Nem hittem, hogy
kellemes kimenetele lenne, ha beszámolnék a bevezetőben is említett
Ionesco-elméletemről, így hát a közhelyek talaján mozogva egy konzervatív és
erkölcsös, érett gondolkodású fiatal képét keltettem, a barátaim pedig az én
mintámat követték. Példás, Krisztusnak tetsző életmódunkért cserébe
megajándékoztak egy-egy könyvjelzővel és a lelkünkre kötötték, hogy a
későbbiekben se zülljünk el, ne tévedjünk le a helyes útról, ne csaljunk a
felmérőkön és társaik, gondoltam majd minket is szentté avatnak, mint a
Margitot, ezért keresztény lelki alázatossággal biztosítottam őket, hogy az
ehhez hasonló cselekedetek meg se fognak fordulni fejünkben.
Az est
zárópontjaként, a motorkerékpár-díszletbe kapaszkodó Demjén Rózsi elvarázsolt
hangjával, mikor meg felcsendült a híres Szerelem első vérig című dalának az „Itt vagyunk, ki tudja, kit ki hívott, mégis
itt vagyunk, sokáig itt leszünk” ikonikus sora, rájöttem, hogy tényleg,
milyen igaza van a bácsinak, elvégre itt vagyunk, sokáig itt leszünk, nem is
olyan rossz város ez a Kolozsvár.
Nyitókép:
Kolozsvári Magyar Napok – Tompa Réka
Tasnádi Balázs
A születésnapi pályázat második helyezettje humoros kategóriában
0 Megjegyzések