A Reactor de Creație
și Experiment és a Váróterem Projekt újabb produkciója látott
napvilágot, ezúttal Az aranyórán túl címmel.
Városiasodás, technológiai fejlődés, útkeresés, önmegvalósítás, román-magyar
együttélés – ezeket a problémákat ragadja meg, és hozza testközelbe a darab egy
pezsgő, multikulturális város lencséjén keresztül, azon belül is annak
árnyoldala felől megközelítve.
Az úgynevezett
„golden hour”, magyarul aranyóra, a napnak azon időszakára vonatkozik, amikor
közvetlenül napfelkelte után vagy napnyugta előtt a napsugarak lágy fénybe
borítják a tájat. A fényképészet világában ez azért is rendkívül fontos, mert
az így keletkezett meleg hangulatnak hála elkerülhetők lesznek az éles fények
és kellemetlen árnyékok. Az aranyórán túl is ebben a beállításban
láttatja velünk Kolozsvárt, vagy a téma kedvéért, bármely metropoliszt.
Erdély
interkulturális és interetnikus központja, csak úgy nyüzsög a kultúrától és
modernitástól, életszínvonala páratlan – halljuk sokszor a kincses városról; s
mint ahogy azt az előadás is sugallja, hangsúlyozottan nyugat-orientált. Vagy
talán túlságosan is az? A folytonos rohanás, a vidéktől való elidegenedés, a
trendhajhászás, a hátrahagyott család, jóga, fitnesz, befutás, kígyózó
kocsisorok és egetverő árak – ez vár ránk az aranyórán túl.
Akár azt is
mondhatjuk, hogy a darab modernkori kritikaként olvastatja magát. Ezenfelül
azonban nem sokban nyújt új perspektívát, többnyire ugyanazokat a jelenségeket
és párbeszédeket látjuk kibontakozni, amelyeket mi is, mint szárnyukat
bontogató, útkereső fiatalok, napi szinten tapasztalunk.
Akárcsak a Fágáș másik koprodukciójában, a Wonders of Transylvaniaban, a
román-magyar együttélés és az abból fakadó különböző konfliktushelyzetek, bár
nem ugyanolyan hangsúlyosan, de itt is jelentős részét teszik ki a darabnak.
Míg az előző előadás főképp általános
szemszögből közelítette meg a problémát, addig Az aranyórán túlban leginkább
egyéni, illetve romantikus nézőpontokkal találkozhatunk. A darab egyik
legelevenebb és emberközelibb mozzanata éppen az, amikor a gyerekkori első
találkozások anekdotái kerülnek terítékre az úgynevezett „idegennel”, a másik
etnikummal. Az apja által ügyintézéssel megbízott fiú szorongásai, a román
rendőrökkel kommunikálni nem tudó kislány, vagy az engesztelését magyar dalban
találó román lány történetei saját gyerekkorunk élményeivel rezonálhatnak.
Ám nem csupán e
közös élményben való osztozás az, ami közelebb visz minket magához a
színdarabhoz. A nyelviség kérdésénél maradva, az előző előadáshoz képest egy
igencsak érdekes megoldással él a darab, amikor egy bizonyos ponton, egy
többnyire magyar nyelvű párbeszéd alkalmával szünetelteti a kétnyelvű
feliratozást. Így az adott jelenet keretén belül román szereplő és magyarul nem
beszélő közönségtag egyazon karaktert játszanak: a kívülállóét, a nem értőét. A
kisebbség-többség szerepkörök felcserélődnek egy töredéknyi időre.
A darab több ízben
is arra invitál, hogy részesüljünk felfüggesztett másfél órás világában: először
empirikusan nyújt lehetőséget a beleélésre, utóbb meg egyenesen beletaszít
világába, belehelyez annak kontextusába és nyelvi keretébe. Nem lehetsz csupán passzív
befogadó. A szereplők a szemedbe néznek és hozzád intézik szavaikat; tekintetük
fürkésző, személyes; arcod nem csupán egy a millióból. A színész hirtelen
megáll előtted, kajánul a szemedbe néz, firtatja, vajon emberére talál-e
benned, majd vigasztaló ölelést kér. Vigaszt, amely közös megértésen alapszik,
s hirtelen, a díszletből kimosódva, néma megfigyelő helyett hallgatag cinkosává
lépsz elő. Valóság és reprezentáció egy pár pillanatig összefut a színpadon.
Fotók: Váróterem projekt Facebook oldala
Lakatos Renáta
0 Megjegyzések