"Fejlődtem emberileg, és úgy érzem, kicsit jobb Eszterré váltam" interjú egy portugáliai nyárról

Sebestyén Eszter harmadéves kertészmérnök szakos hallgató a Kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetemen (USAMV).  Nagyon szeret a természetben lenni, növényekkel foglalkozni. Többek között ennek is tudható be, hogy ezt a szakot választotta. A kertészkedés és az olvasás mellett szeret sportolni, de különösképpen érdeklik a különböző kultúrák, fontos számára, hogy minél több emberrel kapcsolatba lépjen. Elmondása szerint ez a legjobb módja annak, hogy fejlődjön a világlátásunk. Eszter az elmúlt nyáron Portugáliába utazott egy két hónapig tartó önkéntes program kapcsán. Az alábbiakban élményeiről, tapasztalatairól kérdeztem.

Mielőtt a tárgyra térnénk, megkérdezem, hogy honnan jött az ötlet, hogy kertészmérnöki szakon tanulj tovább?

Elég határozatlan voltam ezen a téren. Még érettségi után is sokat tépelődtem, hogy mivel tudnék egész életemen keresztül foglalkozni. Felvételi előtt nem sokkal döntöttem el, hogy na, akkor legyen a kertészmérnöki szak.

Azt mindenképpen szem előtt tartottam, hogy olyat tanuljak, ami nem szorít a négy fal közé. Elég nagy mozgásigényeim vannak és úgy gondolkoztam, hogy ha majd felnőttként nem lesz annyi időm ezeket kielégíteni sportolás formájában, akkor valami olyan szakma kell, ami „mozgalmas”.  Szóval ez nem egy gyerekkori álom volt, de időközben azzá vált, hiszen nagyon megszerettem, s bár, ha megkérdeznéd, hogy mit csinálok, ha elvégzem, azt válaszolnám, hogy nem tudom, bízok Isten tervében, ha ide vezetett, tovább is fogja majd a kezem.

Na és a város? Milyennek találod Kolozsvárt?

Engem a nagyváros sohasem vonzott, így az elején idegennek éreztem Kolozsvárt is. Túl nagy forgalom, túl sok ember, személytelenség, minden olyan rideg, hiányzott a természet, a csend. Aztán idővel ez átalakult. Rengeteg előnyét megláttam a „rettegett” nagyvárosnak. Tetszik, hogy sokszínű, megszámlálhatatlan kikapcsolódási lehetőség közül lehet választani, sokféle embert meg lehet ismerni. Sőt, szerintem nem árt kiszakadni az otthoni, megszokott környezetből, kilépni a komfortzónánkból. 

Ha már a komfortzónán túlra gondolunk, te az elmúlt nyáron Portugáliában önkénteskedtél. Mesélj erről!

Mivel a vírusnak köszönhetően sokat voltam otthon, kívánkoztam a nagyvilágba. Úgy terveztem, hogy az egyetem által elmegyek nyári gyakorlatra valahova. Elsőként Hollandiára esett a választásom, de sajnos ott nem tudtak fogadni. Aztán megláttam egy román szervezet által hirdetett lehetőséget, hogy önkénteseket keresnek egy farmra, egy ecohostelhez, Portugáliába. Bár azelőtt ez a délnyugat-európai kis ország meg se fordult a fejemben, mint lehetséges úticél, de nem gondolkoztam sokat, jelentkeztem. 

Érdekes, hogy a készülődés során eszembe se jutott azon izgulni, hogy teljesen ismeretlen helyre, ismeretlen emberek közé megyek két hónapra, sőt pontosan azt sem tudtam, hogy mit kell majd ott csináljak, hogy fog kinézni egy napunk.

Ennek ellenére voltak elvárásaim, hiszen nagyon jó programokkal, fejlődési lehetőségekkel volt meghirdetve a projekt (permakultúra, bioépületek, gyógynövényismeretek stb.).

Őszintén szólva, az elején úgy éreztem, hogy elpazarolom az időmet, hiszen nem éppen azt csináltuk, amire számítottunk, de időközben rájöttem, hogy ha szakmailag nem is, de sok más területen fejlődők. Közben azt is megtanultam, hogy ha túl sok elvárással érkezünk valahova, akkor azok eléggé tudnak korlátozni abban, hogy észrevegyük azt a sok jót, ami körbeölel. 

Mesélj a településről és a szervezetről, ahol voltál!

Aveiro és Porto között egy kis településen voltunk, Brancaban. A szervezet (és egyben a farm) neve, ami fogadott minket, Quinta das Relvas egy 18. századi eco-farmon alapult 2016-ban. Fő céljai között van az emberek támogatása a művészetekben és a fenntarthatóságban, nonformális tevekénységeken keresztül.

Milyen feladataid voltak? Mit kellett csinálj?

Két hónapot töltöttem ott. Július végén mentem és szeptember végén jöttem haza. Összesen heten voltunk önkéntesek: négyen Romániából (köztük én egyedüli magyarként), egy olasz lány és két Olaszországban tanuló pakisztáni fiú. Két csoportra voltunk osztva: egy kertész csapat és egy hostel csapat. A kertész csapat feladata a növények gondozása, állatok etetése volt, a hostel csapat pedig dolgozott a bárban, segített a konyhán és a takarításban.

Az egész hely, mármint a farm a permakultúra elveire alapozva épült, aminek az a lényege, hogy mindent a természettel összhangba hozva alakítanak, így az a lehető legkevésbé terheli/szennyezi a környezetet. Például vályogházak szolgáltak a vendégek fogadására, volt organikus medence, komposztvécék. Ha ezeknél valami elromlott, vagy újításra szorult, akkor is a kertész csapatot hívták segítségül.

Milyen volt egy ott töltött átlagos napod? Mikor keltél? Hány órát dolgoztál?

Nyolc óra körül keltünk, hogy megreggelizve párperces séta után kilencre a farmra érjünk. Ott volt egy rövid megbeszélés a koordinátorokkal, hogy mik az aznapi teendők és már álltunk is munkába. Ez alatt nem valami megterhelő, egyhangú tevékenységre kell gondolni. Többen voltunk együtt, így mindig volt társaság és általában akadtak kisebb-nagyobb problémák, amik megoldását mi kihívásként fogtuk fel.

Tizenkettőkor végeztünk a délelőtti résszel. Ezután, attól függően, hogy kinek milyen ötlete volt, egyikünk főszakáccsá vált, hogy a többiek segítségével ebédet készítsen. Ebéd után mindenki azt csinált, amihez épp kedve volt. Én általában elvittem Vincentet (az ottani kutyánkat) sétáltatni vagy olvastam.

Délután háromra mentünk vissza a farmra, és hatig tartott a „műszak”. A vacsora az ebédhez hasonlóan készült, az esték pedig attól függően alakultak, hogy éppen mennyire voltunk fáradtak. Hetente volt két szabadnapunk, amit általában utazással töltöttünk. Sok gyönyörű helyre eljutottunk és jól megpakoltuk az emlékes táskánkat.

Mit adott neked ez a program? Segített a tanulmányaidban, szakmai fejlődésedben?

Nem mondhatnám, hogy a tanulmányaimban, vagy szakmámban sokat segített volna, de a személyes fejlődésemben annál többet.

Az önkéntesekkel együtt laktunk egy házban, így a szabadidőnket többnyire együtt töltöttük. Mondhatom, hogy családként „működtünk”. Mindig együtt ettünk, esténként kártyáztunk, boroztunk, filmet néztünk, játszottunk, segítettünk megoldani egymás problémáit, és mindeközben rengeteget beszélgettünk. Sokat tanultam más kultúrákról, életfelfogásokról, nézőpontokról, szokásokról, ételekről.

A nyelvtudásom is sokat fejlődött, általában angolul beszéltünk, a románokkal pedig románul, de a portugál, olasz, spanyol és urdu szavakból sem volt hiány. 

Jó volt továbbá megtapasztalni, hogy az emberek mennyire segítőkészek, nyitottak, barátságosak, annak ellenére, hogy esetleg nem is ismernek. Fejlődtem emberileg, s úgy érzem, hogy kicsit jobb Eszterré váltam.

Sok felejthetetlen, vicces és építő történetet is magammal hoztam például egyszer a pakisztáni fiúk egy hagyományos pakisztáni ételt készítettek (biryani-t), amit a földön, körben ülve, kézzel ettünk meg, tartva magunkat a szokáshoz.

Vagy egy alkalommal, amikor épp a bárban voltam, bejött egy néni, s kicsit ijedten fogadta a köszönésemet, ugyanis mivel többnyire országbeli vendégek voltak mindig portugálul köszöntünk. Mondta angolul, hogy sajnos nem tud portugálul. Erre én széles mosollyal válaszoltam, hogy hát az nem baj, mert én sem tudok.

Visszamennél?

Ez egy nagyon jó kérdés, mert amíg ott voltam, annak ellenére, hogy jól telt, sokszor kívánkoztam haza, s ha azt mondták volna, hogy még egy hónapot ott kell töltsek, a könny a szememből biztos megeredt volna. 

Azonban egy nagyon határozott igennel válaszolok a kérdésre, hiszen amióta itthon vagyok is sokszor eszembe jut az ott töltött idő, az emberek és a szívem csordultig van hálával.

Vass Réka