Kereskedőből női katona

Szabó Andi osztálytársam volt. Tízedik végén azonban elhagyta a csíkszeredai iskolát, és Debrecenben folytatta a tanulmányait, majd az egyik hazalátogatásakor megtudtuk, hogy katonának készül. A terve végül sikerült, és már több, mint egy éve a Magyar Honvédségnél  szolgál. Amikor legutóbb beszéltünk, eszembe jutott, hogy talán titeket is érdekel, milyen egy női katona élete, ezért faggatni kezdtem őt.

Azt a posztjaidból, meg a beszélgetéseinkből láttam, hogy katona lett belőled. Elmondanád, pontosan mit csinálsz?

Jelenleg Győrben, a MH (a Magyar Honvédség rövidítése - szerk.) 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred katonája vagyok. Tudom, mindenkit megijeszt már csak az, ha megemlítem, hogy rakéta. Nagy szemekkel néznek, hogy "ott vannak nők?" Igen, vannak. Tudom, hogy nem egy csajos munka, de éppen ezért tetszik. Sok mindent kell tudni, úgy elméletet, mint gyakorlatot.

Mit tanultál, miután elmentél itthonról, Csíkból Debrecenbe?

A középiskolai évek felénél, 16 éves koromban úgy döntöttem, hogy iskolát váltok, és azt tanulom, amit én akarok. Miután Debrecenbe kerültem, folytattam ugyanazt a szakot, amit Csíkszeredában is tanultam, kereskedelem-marketinget. Nem ez volt az álmom, mert úgy éreztem, hogy nagyon messze áll ez a szak tőlem, annak ellenére, hogy beleszülettem, mert a szüleim is kereskedelemmel foglalkoznak. A sportiskolában szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, de nem akartam éveket ismételni, így elfogadtam, hogy marad a marketing. Teniszeztem, és szerettem volna azt nagyon komolyan folytatni, ami egy ideig ment is. Igaz, hogy most szünetelek vele, nagyobb hangsúlyt fektetek az edzőtermi edzésre, de folytatni fogom azt is.

Az érettségi után hogyan kerültél Győrbe, mi történt az azóta eltelt három évben?

Érettségi előtt már jelentkeztem a Honvédséghez. Sajnos akkor nem sikerült az alkalmassági vizsga, olyan dolog miatt, amivel mai napig nem értek egyet, de úgy gondolom, ez azért volt, hogy még inkább erősödjek testileg-lelkileg.

Érettségi után otthon voltam majdnem egy évet. Elengedtem az egész katonai pályát, de nem tudtam mihez kezdjek. Teltek a napok, kitaláltam, hogy beiratkozok a Fitness Instructor iskolába, közben munkát kerestem. Otthon, a szüleim üzletében dolgoztam, de úgy éreztem, hogy már pedig én 19 évesen önállóbban akarok élni. Végül lehetőséget kaptam, hogy pultos legyek egy edzőteremben. Aztán mikor már tényleg azt hitte mindenki, hogy végleg otthon maradok, edző leszek, üzletet nyitok, esetleg egyetemre megyek, kitaláltam, hogy mégis újra megcsinálom az alkalmassági vizsgát.

Tavaly januárban Debrecenben töltöttem egy hetet, hogy újra intézzem a szükséges papírokat. Március 6-ra kaptam időpontot az újabb alkalmassági vizsgára. Édesapám elvitt Kecskemétre, és sikeres vizsgát tettem, már csak azt vártam, hogy mikor hívnak az orientációs beszélgetésre, ami már Szentendrén volt (ahol a kiképzés is).

Június 29-re behívtak. Felültem a buszra, reggelre Pesten voltam, de hogyan tovább? Szerencsére már annyira megbátorodtam a sulis évek alatt, hogy nem pánikoltam, hogyan jutok el a megadott címre stb. Minden magyarul volt, úgy gondoltam meg sem érdemlem, hogy eljussak, ha nem értem mi merre van.

Megérkeztem Szentendrére, leszálltam a HÉV-ről, aztán kb. 10 perc alatt odaértem a laktanyához. Gondoltam, rendbe szedem magam, hogy ne egy utazós mackónadrágban jelenjek meg az elbeszélgetésen, de erre nem volt lehetőségem. Lassan gyülekeztek az emberek. Kb. 8-tól 2-ig várakoztam, aztán behívtak. Feltették a kérdéseket, aztán én is kérdezhettem. Megkérdeztem: van-e esélyem, hogy katona legyek? Mosolyogtak, és azt mondták, hogy július 3-án megtudom. Kimentem, szakadt az eső. Bementem egy edzőterembe, befizettem, letusoltam, átöltöztem, útba igazítást kértem, és indultam vissza Pestre, onnan pedig haza.

Július 3-án izgatottan vártam az eredményt, amit interneten követtünk, és végül az én "kódom" is a zöld mezőben volt. Nem tudtam sírjak vagy kacagjak. Odamentem édesanyámhoz, csak a lefagyott arcára emlékszem, láttam, hogy végig ment minden a gondolataiban - fegyver, fegyver és fegyver.

Augusztusban megszervezték nekem a katona vacsorámat. Másnap indultunk Szentendrére, és augusztus 24-én bevonultam. Ott álltam vagy hat táskával, aztán közölték, hogy nincs az a szekrény, amiben mindez elfér. Végül egy hét múlva küldtem haza a csomagot, a "civil cuccaimmal”. 

Januárban már majdnem túl voltunk a nehezén, aztán közölték, hogy Győrben kapok beosztást a légvédelmi rakétánál vagy Tatán. Jobban vonzott Győr, mivel már jártam itt, vannak ismerőseim is Tétről a zenekar által (Andi korábban a Csíkszenttamási Ifjúsági Fúvószenekarban játszott - szerk.), és a szak is érdekesnek tűnt. Februárban voltak a vizsgák, aztán március 1-én mindenki annál az alakulatnál kezdett, ahova a beosztását kapta. Júliusig tartott a szakmai képzés, majd vizsgáztunk (elmélet, gyakorlat, írásbeli), végül július 17-én altisztek lettünk.

Mikor kezdett érdekelni a katonaság, és miért?

Mindig is érdekelt a fegyelem, a komolyság, a megjelenés. Aztán betévedtem egy katonai toborzó irodába, ahol csak bólogatni tudtam, azt sem tudtam miről van szó. Én nem tudtam, hogy létezik az Acélkocka (a képzés, amit én is végig csináltam), ahol őrmestert képeznek az emberből. Nemrég megkérdezte tőlem egy ovis kisfiú, hogy „Andi, te miért lettél katona?” Rávágtam, hogy meg akartam tudni, hogy mennyire vagyok erős testileg-lelkileg.

A szüleid mit szóltak a terveidhez, amikor először hallottak róluk?

A szüleim minden döntésemben támogatnak, ha rossz, ha jó. Segítenek, amiben tudnak, próbálják felvilágosítani a makacs fejemet, esetleg, ha rosszul döntök, lehetőségeket adnak. Nagyon szerencsés vagyok. Nyilván van véleményük, s tudom, hogy nehéz velem, de ha ők nem lennének, én sehol nem lennék.

Édesanyám sokszor azt mondja, hogy azt, hogy távol vagyok, ő nem megszokta, elfogadta. Édesapám nem mondja ki ilyen nyíltan, de megértem, mivel olyan vagyok, mint ő, mi másképp közöljük ezeket a dolgokat.

Mik a tapasztalataid nőként egy hagyományosan férfiasnak elkönyvelt szakmában? Ért valamilyen megkülönböztetés a nemed miatt?

Nem mondanám, hogy ért volna bármi megkülönböztetés, pl. a képzést mi is ugyanannyi cuccal csináltuk végig. Kiközösítve sem voltunk, nem utáltak a fiúk, ha mondjuk hátráltattam őket, mert nem tudtam felállni a sárból úgy csúsztam, inkább segítettek.

Inkább saját magam hajtottam, mert mindig szégyenérzetem volt, ha kicsit jobban lemaradtam, vagy nem bírtam valamit úgy, mint ők. Győrben is nagyon összetartó csapat alakult ki. A szakaszban is többen voltunk lányok.

A kiképzést élveztem, bár sokszor csak néztem, hogy mi ez a szak, amit éppen tanulok, de úgy gondolom, hogy a kiképzőinknek köszönhetően jól elsajátítottuk az alapokat, de személy szerint nagyon sokat kell még tanulnom.

Azt mondják, hogy itt nincsenek nők, csak katonák vannak, igaz ettől a kijelentéstől sokszor megijedtem, de szerencsére még mindig megvan a hajam. Nem én vagyok az egyedüli nő, és úgy látom, hogy azért egyre több lányt érdekel a katonaság. Nem tudom pontosan megmondani, hogy milyen arányban vannak jelen a nők, de az biztos, hogy vannak.

Ki a példaképed?

Ezen mindig sokat gondolkodom, ha valaki megkérdezi tőlem, mert én sosem voltam az az ember, aki kiválaszt valakit magának és folyton őt figyeli stb. Nekem minden olyan ember példakép, aki megállja a helyét az életben. Az, aki felvállalja, ha valami nem sikerült, elrontott valamit, és azon van, hogy jobb legyen. Szerintem, ha az ember saját magát veszi példaképnek, ami elég nagyképűnek hangozhat, azzal nincs semmi baj, mert ha mélyponton van, és eszébe jut, hogy megcsinálta ezt is, azt is, az motivációt ad.

Mihálykó Tihamér