Bevallom, jómagam sem vettem igazán komolyan a COVID-19 betegséget egészen addig, amíg saját bőrömön nem tapasztaltam. Hiába hallottam a rosszabbnál rosszabb történeteket, a hihetetlen esetszámokat, hiába tudtam, hogy közeli ismerőseim betegedtek meg és kerültek karanténba, hiába hallottam az újabb rendeleteket és óvintézkedéseket, hiába tudtam, hogy sok ember vesztette az életét. Hiába volt minden. Csak teltek a napok, és én egy szebb jövőt várva éltem az életem, viseltem a maszkom és fertőtlenítettem a kezem nem túl nagy jelentőséget tulajdonítva ezeknek a cselekvéseknek. A vírus derült égből villámcsapásként tört rám a legváratlanabb pillanatban.
Egy átlagos hétnek indult, visszajöttem Kolozsvárra, mert nehéz hét elé
néztem az egyetemen. Beadandók és parciális vizsgák. Eltökéltem, hogy kihozom a
maximumot ebből a hétből, és mindennel időben végzek. A lakótársaimmal együtt
mind nehéz napok elé néztünk, ezért a vasárnap délutánt és estét még a
lazításnak szenteltük, és egy kis iszogatással, beszélgetéssel és nevetéssel
készültünk az előttünk álló napokra. A hét eleje mindenkink zavartalanul telt,
ki-ki a saját problémáival félrevonult és a tanulásra koncentrált, egyik
lakótársam pedig el is hagyta a „bázist” egy verseny miatt.
Teltek a napok, és szerda este már csúnya, mély köhögés szakította félbe a
teendőim elvégzését minden két percben. Erre felfigyelt a lakótársam, és csak
úgy kíváncsiságból megkérdezte, hogy mégis milyen rég óta tart már ez? Én magam
meg sem gondoltam, hogy ez minek is a következménye, és rávágtam a választ: tegnaptól.
Ekkor pedig érkezett a feketeleves. Azon az éjjelen belázasodtam először, de
közel sem utoljára. Reggel már tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, és
értesítettem a nővéremet, aki rögtön felajánlotta, hogy ne kelljen elhagynom a
lakást, ő hoz nekem mindent, amire szükségem van, első sorban egy koronavírus
tesztet, addig pedig a lakótársam meg én elszigetelődve egymástól vártunk.
Jómagam és a lakótársam is megcsináltuk a teszteket, ami először negatív lett
így a lakótársam fellélegezve, hogy nincs baj még aznap haza utazott. Számomra
sajnos itt még nem ért véget a történet. Az első lázrohamot követte a második,
aztán fokozódó fejfájás nem hagyott pihenni, és a köhögés sem szűnt. A nővérem
javaslatára ekkor megcsináltam a második tesztet is, amely már minden kétséget
kizáróan pozitív lett. Ekkor döbbentem rá, hogy bizony két teljes hétre itt
ragadtam egyedül. Ez után sorra követték egymást a dolgok, értesítettem a
mentőket, akik egy pozitív PCR teszt után elrendelték a hivatalos karanténomat,
valamint sorra kaptam a hívásokat a különböző hatóságoktól. Ezekben a napokban
az első rosszul léthez képest jobban voltam, azonban nem sokkal a hivatalos
dolgok lezárta után jött a betegség második szakasza, amely alatt visszaestem.
Azt mondják, az egyetemista létnek fontos része a felnőtté válás és az
önállóság, ez alatt általában a szokásos dolgokra gondolunk. Megtanulsz egyedül
főzni, beosztani az idődet és a pénzedet, te vezeted a saját háztartásod, mosol
és takarítasz. Arról azonban senki nem beszél milyen az, amikor teljesen
magadra maradsz betegen és bezárva. Számomra ez egy olyan küzdelem volt, amellyel
egyedül kellett szembenéznem. Nagy családban nőttem fel, és bentlakásos
iskolába jártam, ez által hozzá szoktam ahhoz, hogy mindig vannak körülöttem
emberek, és én ezt az életet minden előnyével és hátrányával együtt szerettem,
ennélfogva megrémített a tudat, hogy teljesen egyedül vagyok, ezen pedig csak
rontott, hogy a betegség elvette a teljes erőmet.
Lázálmok gyötörtek és elveszítettem a teljes szaglásom is, valamint nem
volt étvágyam sem. Ezt az érzést nem csillapította sem a nővérem majdnem
mindennapos látogatása, sem a kedves szavak, amiket a szeretteim telefonon
keresztül mondtak nekem, sem pedig az ismerőseim érdeklődése vagy a jóindulat,
amit a tanáraim a hiányzásaim kapcsán tanúsítottak. Hiszen ez mind olyan
távolinak tűnt, az pedig, hogy egyedül kell lennem, nem érhetek senkihez, és
nem mehetek ki idegileg felőrölt.
Aztán jött a fordulópont. Egy nap felébredtem, és úgy éreztem nem telhet el
még így egy nap. A dologhoz hozzátartozik, hogy ezelőtt nem régiben megérkezett
a gyógyszercsomag, amelyet a családorvos írt fel, és így megkezdődött a
gyógyulási folyamat. A családom végig mellettem állt, igaz, csak online
formában tehették, de különböző módokon, például egy online társasjáték est
alkalmával igyekezték elterelni figyelmem arról, hogy egyedül vagyok. Ezen kívül,
pedig ami még sokat segített az az volt, hogy elkezdtem olvasni egy korábban
már elkezdett könyvemet, amely ráébresztett, hogy nem is vagyok olyan rossz
helyzetben.
A könyv címe A szabadság illata
Georgia Hunter írónő tollából. A könyv egy második világháborús holokauszt
regény, amely egy lengyel család életét mutatja be, akik túlélték ezt a
szörnyűséges korszakot. A regény szereplői az én szememben igazi hősök, mert
nem csak túlélték, de hatalmas harcokat vívtak, és a legkülönbözőbb módokon
helytálltak az életben. A szibériai munkatábortól a gettók rémségein át, a
börtönlét borzalmáig mindenféle megpróbáltatáson átestek, ezzel együtt pedig
személyes harcokat vívtak az élettel, egyeseknek az egyedülálló anyaság
terhével, másoknak a folyamatos bújkálással és hazugsággal kellett
megküzdeniük. A sok szörnyűség ellenére nem törtek meg, és a végsőkig kiálltak
egymás mellett még úgy is, hogy a háború miatt a világ különböző pontjaira
sodródtak. Ez a könyv számomra segített megérteni, hogy túl kell lépnem a saját
kis problémáimon, ezért bátor szívvel ajánlom mindenkinek, hogy elolvassa ezt a sokszor szívszorító,
de gyönyörű igaz történetet.
Kerek 14 napja vagyok már egyedül, és a hivatalos karanténnak még nincs
vége, azonban úgy döntöttem, hogy ameddig így is van, addig is próbálom
kihasználni a napokat és hasznossá tenni magam. A cikk elején említett egyetemi
feladatok elvégzése mellett a napjaimat továbbra is olvasással, horgolással,
esetenként pedig virágültetéssel töltöm, és minden nap hálát adok, hiszen
lehetne sokkal rosszabb is. Számomra a karantén minden szempontból tanulópénz
volt, amely rávilágított arra, hogy miért kell hálásnak lennem elsősorban azért,
amim van, másodsorban pedig azoknak az embereknek, akik ma is nagy harcokat
vívnak azért, hogy a többi embernek valamivel könnyebb és jobb legyen.
K. E.
Nyitókép forrása:
unsplash.com
0 Megjegyzések