Így voltam én is a minap. Lelkesedtem. Lelkesedtem egy olyan műfaj iránt,
amely eddig teljesen más közegben, más valóságban létezett, és hittem azt, hogy
nálam nem igazán működhet másképp. Kellenek azok az illatok, kellenek a fél
füllel elkapott beszélgetések, kell az, hogy lássak hasonló érdeklődésű,
várakozó embereket. Kell az elhelyezkedés pillanata. Kell a lassan leoltodó
lámpa fénye.
Egy színházi előadást közvetítettek online: Kinek az ég alatt már senkije
sincsen. Be kell valljam, leginkább azért érdekelt az előadás, mert az
alkotókat valamelyest ismerem munkásságuk által. De rájöttem, hogy nem is ez a
lényeg, hogy tudom, hogy ki játssza a főszerepet vagy ki rendezte. Ez
részletkérdés. Itt a nagy egészen van a hangsúly. Azon, hogy hogyan sikerült
mégis behúznia a képernyőn keresztül és magával ragadnia. Hogyan tudott
lekötni, két és fél órára, s közben elfeledtetni azt a kényszert, hogy közben
még mással is foglalkozzak. Talán annyira pörögtek az események? Vagy a
színészi játéknak volt köszönhető? Netán annak, hogy minden szögből tökéletesen
láttam a színészek aprócska rezdülését és nem kellett nyújtsam a nyakam
valamilyen irányba, hogy lássak mint sokszor a színházban? Valószínű, ezek mind
közrejátszhattak ebben a katarktikus élményben.
Azonban az sem elhanyagolható, hogy adásszakadáskor pillanatok alatt az 4
ezer ember próbált visszakapcsolódni az adásba. Ilyenkor is van, ami összeköt.
Patakfalvi Anita
Gif forrása: szinhaz.net
0 Megjegyzések