A nevem Herbert. Alacsony termetű, szőrös alkat vagyok, púpos, remegő és öreg. Valamikor kiválóan tudtam fára mászni. Kifinomult ujjaim, izmos, erős karjaim voltak, tapintással bármit felismertem. A homlokom előreálló, haj nélküli, ráncos. Két dülledt szemet tart csontozata.
Nem voltak azok mindig ilyen óriások. Valamikor semmitől sem féltem: megjártam a legsötétebb erdőket is, azoknak vadjait és gyönyörűségeit mind ismertem, és szerettem is.
Egyszer hibáztam: épp az ellenség elől menekültem, amikor leestem egy fáról. Az ágakon kapaszkodva szerettem menekülni, tényleg jól tudtam mászni valamikor. Az ellenség kegyetlen volt. Alkatilag hasonlított hozzám, talán csak annyiban különbözött, hogy magasabb volt, és ronda zöld színű ruhát viselt. Nem akartam kinevetni, de természetemből adódóan nem sikerült visszafojtanom egy harsány kacajt, amikor a fa alá érkezve megpillantottam. Olyan nevetségesen festett abban a kezeslábasban, arcát pedig takarta valami furcsa maszk. Lassan járt térdig érő csizmájában, ami klattyogó hangot hallatott minden egyes lépésénél. Felhívtam magamra a figyelmet, amire ő a következő pillanatban már fegyverrel támadt rám. Ekkor zuhantam a mélybe, egyenesen a karjai közé. Haragos szemei voltak. Szorította a karomat, a tarkómnál fogva hajított be egy mozgócellába, amelyet később teherautóra pakolt, majd azon keresztül soha véget nem érő aszfaltos úton egy hatalmas városba szállított. Furcsa szagok, kellemetlen hangok között kerültem állandó börtönhelyemre. Egyetlen hibám a nevetés volt, s ennélfogva jóhiszeműségem. Ha ragadoztam volna, ma talán nem kellene önéletrajzot írnom egy jobb életért. Ma talán nem, talán nem kellene könyörögnöm, hogy éljek.
A nevem Herbert. Bűnös vagyok, elítélt. Bolondot csináltak belőlem. A szemeim dülledtek. Nem ilyennek születtem, de a félelem és a fájdalom kétszeresre növelte őket. Azt mondják egymásnak az emberek, hogy a szem a lélek tükre. Nevetséges, elcsépelt közhely, az én esetemben tényleg igaz. Ennyi könyörtelenség csak az óriás lélekbe férhet, annak pedig hatalmas szemek kellenek.
Sokakat segítek, ezzel nyugtatnak a fehér ruhás, higgadt őrök, amielőtt belém szúrnak különböző injekciókat. Ezektől aztán napokig remegek, viszketek, hányok. Hánytam már vért, savakat, habot és mindenféle szörnyűséget, amit csak kiválthatnak ezek a mérgek. Elma asszony néha erre jár és megdicsér: „Herbert, Herbert, jó munkát végzel! Látod, milyen szépen feketéllenek pilláim, milyen íves szemöldököm, mily vörös a rúzsom?! Mi lenne velünk nélküled? Vészeld át a következő műszakod is, s kívánj szerencsét, hogy sikerrel járjunk!” – mondogatja, és ilyenkor undorító, rücskös ajkaival nyomot hagy elkínzott pofámon.
Jóhiszeműségem mellett másik bűnöm az undor lett itt, a fogságban. Nem ezektől a nyomorultaktól undorodom, mert ezek nem tudják, mit cselekednek. Magamra nem merek nézni. Hogy lehetek ilyen balga, miért nem halok már meg? Könnyebb lenne, mint undok festékek gyártásában segédkezni, s végignézni, hogyan változnak színes szörnyekké a valamikor egészséges, ép arcú nők, lányok, emberek.
A hajam elhullt, kezeim remegnek, ugrani már nem tudok. A hasamon számok sötétlenek. Egyik fülem szakadozik, a tarkómon fertőzésnek indult seb bűzölög. Kaptam egy utolsó kívánságot, azért írok most: egy jobb jövő reményében.
Nem az én jobb jövőmben reménykedem. Az tovaszállt két napja, amikor erőteljes méreganyagok jutottak a szervezetembe a szemeimen keresztül. Azt mondogatják, hogy meghalok, ezért is vonszoltak hátra a dögszagú szoba egyetlen szabad sarkába. Itt ordít mellettem egy egész patkánycsalád, vergődik néhány hörcsög, szaglik pár bomlásnak indult mókus. Nem a mi jövőnkért aggódom én, mert abban biztos vagyok, hogy ennél jobb jöhet a halál után.
A nevem Herbert, elkínzott, meggyötört, kihasznált makákó vagyok. Csöppet sem emlékeztetlek már egykori önmagamra. De légy figyelmes, odakint még mindig szaladgálnak fiatal állatok, akik mit sem sejtve nevetnek az életükre törő, megbolondult idegeneken. Az ő nevük is lehet egy szerencsétlen napon Herbert. Én is csak egy majom voltam valamikor.
Bereczki Szilvia
0 Megjegyzések