Hányféle diák létezik a szesszióban? – avagy a türelem legszélsőbb határán

Azt hiszem, nem is kell mondanom, hogy a szesszió az egyik olyan szó, amire egyikünk sem akar gondolni, egyikünk sem akar beszélni róla és egyikünk sem akarja átélni. Az egyetemi évek legborzalmasabb időszaka. Amikor mindent akarsz csinálni, csak épp tanulni nem.


De akkor mit is csinálsz? Húzod az időt. A határidők szorongatják a nyakad. A vizsga időpontja egyre közelebb van és csak téped a hajad (ha van még). Szüleidnek persze azt mondod, hogy te aztán már hetek óta gőzerővel tanulsz. Aztán az már az ő dolguk, hogy hisznek-e neked vagy sem. Hátha követnek Instagramon (mert miért ne?), s akkor csak olyan storykat teszel ki, amik a következő idilli pillanatokat tartalmazzák: előtted egy halom jegyzet, könyv, ötféle szövegkiemelő (amivel biztos, ami biztos: már kijelölted az egész lapot) és KÁVÉ, na meg olykor a kétségbeesett vagy épp boldog fej (megj.: boldog vagy, amiért tanulhatsz és egyetemen lehetsz és megőrülhetsz, annyira imádod a szemed alatti karikákat, és minden vágyad az, hogy végre vizsgázhass).

Mondjuk ez kurvára nem így van. De nekik ezt nem kell tudniuk.

Akkor rendszerezzük egy kicsit a szesszió előtt álló 4 típusú diákot:

Kezdjük a legkönnyebbel! A „stréber”. Aki egész egyetemi év alatt jegyzetet jegyzetre halmozott, minden órára készült és óra végén hatszázmillió kérdése is volt, ezzel bent tartva strébernek nem mondható csoporttársait, különféle jókívánságokat és áldásokat magára vonva. Ez az a diák, aki ha kell, minden tanár seggét kinyalva is, de 10-es lesz. Itt nyugodtan lehet osztani őket, úgysem fogják elolvasni, mert vagy tanulnak vagy már alszanak vagy… nincs több vagy!

A második típus, a „hébe-hóba bejárt egyetemre, hébe-hóba tanult rendesen, hébe-hóba még iszik is”. Őt legalább minden második kurzuson megtalálhatjuk, elkérhetjük tőle a jegyzeteket és ő az, aki az óra vége előtt öt perccel már a sálat zavaró pakolós hangok kíséretében feltekerte, jelezve, hogy ő már menne haza (mémvadászatra, pölö).

A harmadik már sokkal közelebb áll a szívemhez. Ő az „ó, még van idő!” Eljár egyetemre, ha éppen van ideje (ha nem nyomja ki az ébresztőt). Jó esetben elkészül délután kettőre a reggel tíztől négyig tartandó órájára (az már más kérdés, hogy el is megy-e, de ha épp nem, akkor a „miért nem mentél órára?” kérdésre válaszként a „már úgysem volt értelme” feleletet adja). Ráér. Kimos két adag ruhát, felszedegeti a szöszöket a szőnyegről (porszívó nincs), vásárol a Kauflandban (mert csak két percre van), ámul a fal színének váltakozó sziluettjén, kémleli az ablakon át a szomszéd öregasszonyt, aki galambokat etetve és sűrű kurvaanyázások közepette megszólítja a járókelőket, és utolsó éjjel, amikor az óra már elütötte a tizenkettőt, hogy biztos legyen benne, hogy most már tényleg nincs idő, átolvassa az első pár PPT-t.

A negyedik az „igazi egyetemista”. Ők olvassák ezt. Meg talán a hébe-hóbások. A lényeg, hogy vannak, szeretik, amit csinálnak és élnek. Ők azok, akik vizsgára megérkezve (késve, mert nemrég még tartott a sörözés az Infinityben a többi IGAZIval) benyit a terembe, leül és forgolódva tudakolja, hogy „Most miből is vizsgázunk?” A választ megkapva ránt egyet a vállán és nekiáll kidolgozni a tételt, miszerint „No, hát akkor Isten segítsen! (más már úgysem fog)”.

Szóval nem ráparázni (annyira) a szesszióra, mert még az IGAZIaknak is sikerül!
Néha. Talán. Igen. Sikerül.

Jövőre.

Karikás Heni

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések

Comments