Az első doboz mindig könnyen bomlik ki. Feltép, nyit, gyújt, szív. Mintha a levegő nem lenne elég. Mintha minden reggel szükség lenne erre a spéci luxuscikkre. Már tökéletesen illeszkedtem. Így van ez a nap első órájának első percétől, egészen az utolsóig. Nem rozsdásodom, hisz mindig fényeznek, gyakran tapogatnak, de sohasem rejtegetnek.
(Fotó: Ráduly Orsolya)
Az elsőt egy pocsolyába, a másodikat a térdig érő hóba, a harmadikat a tenger hullámaiba hagyom veszni. Pocsolyába ő lép. Járása könnyed, ujjai végén műkörmök, közöttük sárgás foltok az olcsó dohány hagyományától. Alakja kifogástalan, lelke pedig oly tiszta, hogy nem teheti ki bármilyen gonosz veszedelemnek, ami a külvilágban rejtőzködik. Minden nap engem visel. Minden nap mosolyog és kedves. A buszon lökdösődő türelmetlen nénikkel is, akik olykor a lábán taposnak, máskor a haját tépik szüntelen, amíg kínok között eljutnak abba a megállóba, ahol várja őket egy hozzájuk hasonló bestia. Ő mosolyog, hiszen ajkainak tökéletesen kell illeszkedniük a résbe. A következő megállóval jön a következő ördögi kör. Egy férfi falka, kik hangos morgásban törnek ki, ahogy megpillantják rövid szoknyájának szegélyét. A tömeg hömpölyög, és ő egyre beljebb kerül, hogy majd kihúzott háttal óvatosan kérjen elnézést mindenkitől, akik megpróbálták meggátolni menekülését. A buszról lelépve egy pocsolyában találja magát, és bénultan áll, amíg drága cipője hamarosan beázik, arcát könnyek áztatják, rólam pedig lassan lepattan egy festékdarab.
Térdig érő hóban áll. Vastag kabátján a tegnapi szendvics töltelékének maradványai. Haja frissen mosva, mosolya széles, ámbár a szivarszünetek átka: nem olyan, mint a fogkrémreklámokban. Az egyetem felé siet, kétszer meg is botlik, amíg odaér. Természetesen az összes fizikaképlettel tisztában van, érti az összefüggéseket, maga előtt látja felrobbanni a világot, hiszen ezt várják el tőle. Bárcsak azokhoz az eseményekhez is tudna fűzni néhány érdekes mondatot, amit ezekben a mágikus szünetekben hall. A fergeteges buli, egy csoporttárs részeg pillanatai oly bonyolult rejtélyek, amelyekbe nem kaphat betekintést, hiába igyekszik. Olyannyira egyedül van, hogy amikor valaki kézen ragadja és behúzza magával a sportpálya közepére, ahol homlokon találja az első könnyed hógolyó, csak áll meredten, hóba gyökerezett lábakkal. Még nem tudja, mihez kezdjen ezzel a csodával. Rajtam pedig egy mély repedés keletkezik, ott, ahol a hógolyó mélyen belém talált.
Elmerült a tengerben. Ráncos homlokán szorgalmasan gyűltek a gyűrődések máig. Mostanáig a beletörődés irányította. Ajka nedves a sós víztől, hisz sokat nyelt már. Ámbár a tüdeje a külső szemlélő szerint tökéletes, az orvos nehezen talál világos foltokat benne. Mélyről jövő köhögései indítják el esténként a holdat útjára, reggel pedig a napfelkeltének zengnek ébresztőt. Meglepően hosszúnak találja az életet. Hajléktalan lelke megtanulta: a csillagok alatt mindig védekezni kell. Falat húzni, távolságot tartani, beletörődni, feladni.
Ez a kérdés mélyen el lett ásva a szivarcsikkgödörben. Meg nem valósult álmai tolják hátulról egyre mélyebbre, aztán gyilkosként végeznek vele a hullámok habjai. Én pedig két darabra szakadok. Elolvadok, majd újra testet öltök nálatok. Először a hamuzóban, aztán a tükörben találtok meg, majd hűségesen használtok az első pocsolyáig.
‒ Tessék, neked is itt a maszkod!
0 Megjegyzések