Szóval eljöttem. Nem volt a legzökkenőmentesebb döntés az életutam során. Sokakat hajt az a vágy, hogy érettségi után (vagy legalábbis tizenkettedik után…) az otthoni madárfészket sebtében el kell hagyni. Érthető is: a szülőkből már egy kicsit elege van az embernek, nem ínyére való, hogy „aztán éjfél előtt illene hazaérni”, de a saját lábán is egyensúlyozna már. A Gaudeamusok alatt még mindig elfog a déjà vu semmihez sem hasonlító érzése: „a nagybetűs élet kezdődik most nektek, kiléptek az igazi életbe…” Na, én most léptem ki ebbe.
Kolozsvár is ugyanúgy nagybetűs. Elszakadtál otthonról, önmagad ura vagy, nem stresszelnek, hogy rendesen eszel-e minden nap. A különbség viszont közel sem nem ebben rejlik. Míg esetleg félnapos utazással szinte bárhova hazaérsz Kolozsvárról, Dániából mindez csak másfél óra. Egyedül a gyakorisággal van némi gond.
Csak egy gyors eszmefuttatás: hátrahagysz mindent, mindenkit, feladod addigi lakhelyed, környezeted, belevágsz az ismeretlenbe és szintúgy ismeretlen emberek közé lépsz. Nem sok jóval kecsegtető ajánlat, csuklóból vissza lehet utasítani. De talán mégsem kell…
Mert új dolgokra vágysz. Új kultúrára és egy Európa-szinten eléggé magas életszínvonallal rendelkező állam megismerésére adod a fejed. Az álmaid, vágyaid, óhajaid olyan táptalajba kerülnek, amely anyagi szempontból meglehetősen jó termőföld tud lenni. Esetleg úgy érzed, több rejlik benned, amit eddig nem tudtál megmutatni a világnak, ki szeretnéd tolni a tűrőképességed határait. Egy számodra ismeretlen nyelvet is meg szeretnél tanulni, mert majd a CV-dben a română, engleză și maghiară mellett egy negyedik extra nem hátrányt fog jelenteni. És bárki ide tudna még tenni néhány érvet… Szóval van indok bőven, csak keresni kell egy olyan kapaszkodót, amely motivál, előrevisz, fenntart és lelkileg megerősít.
A személyeskedéstől eltekintve én is találtam magamnak valót. Elindultam és a szeles Dániában „tolom a szekeret”. Igaz, hogy mindez sok lemondással jár. A számodra kedves emberekkel csak Skype-on tudsz cseverészni, egy spontán sörözés sem úgy telik, mint a Heltaiban. De csupán leleményesség kérdése az egész: nem kell lemondani semmi földi jóról azért, mert nem vagy otthon. Épp csak más emberekkel vagy, akik akárcsak otthon, se nem többek, se nem kevesebbek, mint te. Épp csak nem otthon vagy, hanem egy másik helyen – ami egyszer már tudatosult benned a Kolozsvárra költözésed alkalmával. És épp ugyanazért a célért hajt mindenki körülötted: a saját terveit megvalósítani.
A közösségi szellem felcseréli az sajátos érdekeket. Az együttélés fogalma már nem jelent különösebb alkalmazkodási buktatókat, a beilleszkedés gördülékenysége pedig szintúgy a két éves kincses városi pályafutásnak köszönhető. De megtanulni mindent, a lehető legpontosabban végezni a rád bízott munkát, na, ezeken már bőven el lehet hasalni.
És nem titok, el is hasalok(-tam) néha. Nem létezik olyan, hogy hiba nélkül sikerült elsőre, talán másodikra végigcsinálni. Talán azért sem, mert (a kulisszák leplét egy pillanatra félrehúzva) állatokkal dolgozni nem egy nyugodt és érzelemmentes feladat. Kitartást, kétszer annyi türelmet és alázatot vár el minden emberfiától.
De mindenki feltápászkodik és visszaül a hullámvasútra. Tudja, hogy még hátravan ez a félév, ez az egy év, az a két év. Hátravan még megannyi vizsga, szédülten másnapos hadiállapot, vagy akár pár óra a műszakból. Sokaknak az egyetem berkei jelentik a nehézségeket, másoknak már a munkás életvitel (jó, nevezetjük karriernek is) szolgáltatja a buktatókat. Pro és kontra, egyik sem több a másiknál, minden korosztálynak van nehézsége. Senki nem tudja, hogy mi lesz utána, de… majd csak lesz valahogy. Egy jó barátom falán díszeleg a következő felirat: „Nehéz. Ha könnyű lenne, mindenki megcsinálná.” Értelmezd, vetítsd át magadra és felismered a terhed valódi súlyát! És máris nem egynek érzed magad a sok közül, hanem az egyetlennek.
(folytatjuk)
Korpos Attila
 - folytatás){kind=link}
0 Megjegyzések