„S ez így tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá…” (Petőfi: Világosságot!)
Sok reggeli ébredés után elmélkedésem permanens tárgya – nolens-volens – a fent és a lent kérdése volt; egyszerűen elmondva, közérthetően, tudni szerettem volna magam pozícióját, helyét a kategóriákban. Ami, persze, néha keserű averziót ébresztett a kérdéssel szemben.
Krízis és válságos élethelyzet következtében, bukás után, kétkedés és bármiféle fenntartás nélkül kényszerültem a vesztesek közé számláltatni, ergo: a fent és a lent kérdése el volt dőlve: lent voltam.
Nos, mint ahogy a felhőfelszakadás után előjön az addig eltakart nap, úgy életem helyzete is fordult a diametrális ellentétére, ami azt hordozta magában, hogy megváltozott a feltett kérdésre a válasz: fent voltam. Aztán kitisztult állapotomban – hideg fejjel és forró szívvel – dúdoltam is a slágert: „Egyszer fent, egyszer lent…”
Ekképpen billegett a múltban, s a kérdésre a felelet hol a lent, hol a fent kategóriájába esett. A történet ismételte önmagát, annyi változással, hogy kettős arculatot mutatott, így elkerülve a lagymatag állapot behozatalát.
Mára már a kérdésre a felelet eklatáns: egyszerre – de viszont nem azon időben – fent és lent is. Valamikor konjunktúra időződik elő, prosperitást hozva, néha pedig – amikor a konstelláció nem éppen kedvező – bukást könyvelhetek el.
Igen, keserű szájízt már nem ad ez a kérdés, tudom a végkimenetelt, s rezignáltság nélkül magamhoz ölelem, a lent is az enyém, a fent is az enyém. S világom bipolarizálódott, mégis egységes arculatban mutatkozik; autentikus lét, olyan ez, mint az év: évszakai vannak, a tavasz, a nyár, az ősz, a tél, ami változik, s cserélve követi egyik a másikat, szétválasztani viszont esztelenség, ez irracionalitás lenne.
Azon a kényszeremen, hogy állandóan győzzek, mindig pálma lengjen a kezemben s koszorú ékesítse homlokom, túladtam. Olyan volt ez, mint egy kényszerzubbony, levedlettem, mint az állat.
Mostanság már bekalkulálom életem szövőszékénél – mint aki már alanya, s nem tárgya a létének – a bukást, azt is, hogy néha veszíteni fogok. A padlón leszek, más perspektívában fog a világ megmutatkozni, s a paradigmapluralizáció jelenlétében bekövetkezhet a paradigmaváltás, találóbban paradigma-változás is, a látókör kitágul. A történet többszínűségének tudatában, azt elfogadva a padlóról erőfeszítéssel fölállok. Mert nem az az erős, aki visszaüt, aki megvédi magát, hanem az, aki bármilyen mennyiségű ütés után föl tud állni. A lényeg lényege mindig az, hogy fölállok, nem maradok fekve, de lábon állva nem tagadom meg a megtörtént eseményt, nem törlöm ki kényszeresen történelmemből, hordozom magamban a pokol képét is, nem pedig „non numero horas nisi serenas”…
Hogy egyenlően oszlik-e ez meg az életem folyásában, őszintén nincs honnan tudjam, nem lehetek benne biztos. Nem tudhatom, hogy mennyit leszek fent és mennyit leszek lent, de a hintára fölültem, rajta vagyok és… hintázni jó.
Balog Barnabás
0 Megjegyzések