Fagyos decemberi
szerda, tizenhárom óra huszonhat perc. Most jöttem ki óráról, de minden
lábujjam lefagy. Sebaj, egy kis sprintelés az egyetemig jót tesz. Igazából a
buszmegállóba kéne sprintelnem, hiszen lejárt a műszak. De otthon nem lehet
tanulni. Még akkor sem, ha üres a lakás.
Apropó otthon: két
és fél hónap alatt eléggé felcserélődtek a dolgok. Mintha nem is egy
szászfenesi tömbházlakásban, hanem a Horea úton laknék, a Bölcsészkar ódon
épületében. A menzás nénik jobban tudják, mi a kedvenc ételem, mint a tulajdon
anyukám. A könyvtárosok úgy beszélgetnek velem, mintha a gyermekük lennék.
Egyszer az egyik könyvtárosnő az asztalra tett egy almát. Csak annyit mondott,
hogy tessék, jó étvágyat. Tisztára Anyu.
A Rhédey sarkához
érve bekukkantok a ruhásbolt ablakán. Eszem ágában sincs bemenni, a nyáron jól
lehordott az eladó, amiért nem kértem tőle útbaigazítást. Pedig én nem azért
mentem be, hogy háromezer lejes gálaruhát vásároljak. Engem kizárólag a falon
táncoló szecessziós hölgyek érdekeltek. Most is csak azért nézek be, hogy a
tekintetemmel köszönjek nekik. Meg azért is, hogy Kolumbusznak beszámoljak a
létezéséről. Igaz, nem egy Klimt festmény, de az ő világjáró szemeinek minden
érdekes. Vagy csak én gondolom úgy, hogy érdekes lenne számára?
Az az igazság,
hogy Kolumbusz mindig meg tud lepni. A semmiből bukkan fel, más irányba tereli
a beszélgetést, vagy éppen olyan kolozsvári helyekről mesél, amelyeknek a
létezéséről nem is tudtam. Az ukrán kifőzdét például, ahonnan a múltkor vette
az ebédjét, mai napig nem találtam meg.
A Patikamúzeum
melletti kapualjat viszont igen. Azon a ködös novemberi napon kifejezetten
rosszul éreztem magam. Nem arra mentem, amerre szoktam. A kapualj, mintha csak
engem várt volna, tágra nyitotta szárnyait. De a belső udvar egyáltalán nem
volt olyan lenyűgöző, mint ahogy azt Kolumbusz elmondása alapján elképzeltem
magamnak.
Ő úgy mesélt a
kiállított régi bútorokról, mintha egész régiségkereskedést kéne elképzelni. Én
azonban nem láttam mást, csak egy tizenkilencedik századi szekrénykét, három
art deco széket, meg egy vadszőlővel befutott falat. A színes levelek olyanok
voltak, mint Kolumbusz mosolya: nem engedték, hogy az összhatást utáljam
egyetlen bosszantó részlet miatt.
Félúton úgy
döntöttem, inkább hazamegyek. Utóbbi időben nagyon hirtelen változnak a
terveim. Így most a Sora előtt várom a hatost. Nem megyek a Széchenyi térre,
most nincs kedvem az M26-ossal menni. Mindig kiráz a hideg, ha a huszonhatos
szám szóba kerül. Ugyanis Kolumbusz ennyi éves. Az igazi nevére nem szeretek
gondolni, a Kolumbusz jobban illik hozzá. Mert ugyebár az első egyetem
befejezése után négy évig úgy járkált a nagyvilágban, mint annak idején a
felfedezők. Persze simán lehetne Magellán vagy Vasco da Gama is. De azért pont
Kolumbusz, mert ő is keresett valamit, amit végül nem talált meg.
Már egy jó ideje
állok, de nem jön semmi, amivel mehetnék. Végül berobog egy huszonötös. Felpattanok
rá, nem akarok jégcsappá fagyni. Megnyitom a telefonos jegyzeteket, az első
jegyzet pedig... Kolumbusz aranymondásai. Talán dacból, talán
kíváncsiságból, de megnyitom.
„Nincs honvágyam.
Ha nagyon családozni akarok, elmegyek nagyszüleimhez Erdőszentgyörgyre.”
„Kolozsvár
egyszerűen ideális. Itt inkább otthon érzem magam, mint mondjuk Budapesten.”
Ezen kívül
előkerül néhány jó tanács is:
„Elsőévesen kell barátokat szerezni.”
„Az egyetem már nem az a hely, ahol a jó jegy a cél.”
Végül a kedvencem:
„Semmi baj, ez természetes.”
A könnyeim úgy
döntöttek, kiszaladnak szűk kis világukból. Kolumbusz idegen létére otthonos
Erdélyben, otthonos Kolozsváron, otthonos az egyetemen, otthonos az életben. Én
mindenütt idegen vagyok.
Nyitókép forrása: Iulia Marc - Cluj.com
Borzási Theodora
A születésnapi pályázat harmadik helyezettje humoros kategóriában
0 Megjegyzések