Egy ideje nem beszélnek.
Már nincs mit mondaniuk egymásnak, vagy
valami hasonló az oka. Pedig évek óta együtt laknak, mégis egyszer csak…
kifogytak a szavak. A kaktusz néha ránéz a ráragasztott, csálé szemeivel, de
mióta dühében nekiállt levakarni a hajdanán odaragasztott szemeket, és később
megbánva mégis visszahelyezte, nem beszélnek gyakran.
A csend régi társ, ezért nem is nagyon
bánja. A kaktusz azért hiányzik neki, mert végülis hetekig ő volt a naplója.
Legalábbis akkor, amikor a szobatársa nem volt itt.
Ha a lány is a közös szobájukban
tartózkodott olyankor, amikor nem volt órája az egyetemen, mintha megfagyott
volna a levegő a helyiségben. A hangulat ridegsége teljesen megbénította őt, és
sokáig lélegezni is nehéz volt a közelében. Az elején nem így képzelte el az
egészet. Már az is nagy csodának számított akkor, hogy egy szobatársa lehet
négy helyett, ő azonban egyáltalán nem így érezte. A csend, amire mindig is
vágyott, itt fojtogató volt. A barátság pedig, ami az ő fejében létezett… hát,
az ott is maradt. A kaktusz vigasztalta ilyenkor.
Az elején nagy reményekkel vágott neki
az útnak. Azonban a falusi idill, amit akkor boldogan át akart örökíteni ebbe
az örökmozgó masszába, a városhatárhoz érve kipukkadt, és soha többé nem tudta
összeragasztani.
Rájött, hogy amit otthonról hozott, azt
jobb is, ha inkább nem fedi fel senki előtt, és mélyen elrejti magában.
Legalább ezt az egyet nem veszi el tőle senki, és nem bomlasztják szét a városi
élet viszontagságai. Az már egy másik kérdés, hogy annyira eltemette, hogy
többé nem volt ereje kiásni már, és muszáj volt egy másik értékrendet
kialakítani, ha túl akart élni.
Túlélés. Egy ideje ebbe az üzemmódba
kapcsolt, hátha így könnyebb lesz elviselni ezt az… egészet. A zajt. Az
örökmozgást. Az időhiányt. A belső feszültségek egymásnak torlódó sokaságát. Az
üresség állandó mardosását. A bűntudatot, amiért két világ között ragadt:
hazamenni képtelen, itt maradni viszont valahogy a belső viszontagságok
ellenére is muszáj. Valakinek bizonyítania kell, hogy képes rá.
Az egy másik kérdés, hogy ez a valaki
nem létezik már. Eltemették, ő pedig valahogy itt ragadt. A kincses város
szegénységében, egy lassan kiszáradó kaktusz társaságában.
Egy ideje csak kívülről képes szemlélni
önmagát. Ezért nem megy az egyes szám első személy sem, valahányszor leül a
naplója mellé, hogy írjon valamit, amit a pszichológus tanácsolt, mert hangosan
már nem képes elmondani annak a nyomorult kaktusznak. Írja le az érzéseit. A
gondolatait. A nap történéseit. De miket? Nincs már benne semmi.
És ennek a semminek is iszonyú a súlya.
A paradoxon gondolata kikészíti. Olyan, mintha sehová se tudna menekülni. A
város zúgó masszája, a hangorgiák, a siető léptek ütemes zaja egyszerűen
kitöröl belőle minden épkézláb gondolatot. A semmi érzése pedig kínozza.
Pedig azt hitte, a falusi unalmat most
végre felváltja valami pörgős, színes vidámság, amit életnek neveznek. De ez az
elképzelés rögtön szertefoszlott, amikor ráébredt arra, hogy a szétstresszelt,
ideges, autoimmun beteg emberektől nyüzsög ez a város, és akinek maradt egy kis
ép esze, az az első vonattal hazament már.
A gondolat, hogy időről időre jó lenne
betámolyognia az egyetemi óráira, csak még jobban lebénítja.
Ilyenkor úgy érzi, őt is bekapta a
gépszíj.
Pszichológushoz járt egy ideig, abból a
kevés megtakarításából fizette, amije volt. A falusi nagyanyja azt sem tudná,
az mi. Hát ennyire tudott ő, az első unoka előrébb lépni az otthonhagyott
családtagok közül.
Néhanapján
elbotorkál a templomig, és vissza. Csak ennyire képes. Mozgásterápia, gondolja,
bár inkább egy láthatatlan erő húzza őt oda újra és újra. Amikor szertartás
van, nem lép be, csak megáll az ajtóban. Tekintete olykor a kereszten függő
Jézus arcára téved, és mintha a szeme sarkából ő is visszanézne. Az a szenvedő,
meggyötört arc furcsán ismerős, mintha tükörbe nézne. Ilyenkor megretten, mert
eszébe jut, hogy Jézus a kereszt magasságából az egész világot láthatta.
Vajon mire gondolhatott?
Talán
ugyanaz járt a fejében, ami most benne kavarog: hogy a világban valahol, valami
egyszer csak elromlott és rothadásnak indult. Nem emberek állnak körülötte,
hanem férgek, amelyek rátapadnak a tudás almájára, és őrült mohósággal rágják.
És amikor az utolsó morzsák is eltűnnek, éhségükben egymást falják fel.
Kedvesnek tűnő mosolyok és csilingelő kacagások mögé rejtőznek, de közben
sziszegve és vonyítva marcangolják a saját fajtájukat, míg csak csontok és
sikolyok nem maradnak utánuk.
Ilyenkor,
az ajtóban állva érzi, hogy a látomás a valósággal vetekedik, a csalódottság
pedig tovább gyötri, hiszen tudja, hogy ő sem áll messze ettől az egésztől…
Valahogy
ebben a városi szürkeségben féreggé változott ő is.
Nyitókép: a szerző felvétele
Csergő Zsófia
A születésnapi pályázat második
helyezettje komoly kategóriában
0 Megjegyzések