#Perspiutazik - Az esőkabátos város

Egyedül felfedezni egy új kultúra előre le nem írt szabályait igencsak vérpezsdítő lehet egy folyton kíváncsiskodó személy számára, azonban nem minden esetben. A sorozatszerűen ismétlődő, ki nem mondott miértek és csodálkozást kifejező hogyanok tömkelege fokozhatja a kíváncsiságot, viszont hátráltathat is abban, hogy az egyszerű helyett a hosszabb és rögösebb utat válasszuk. Hogy mégis hogyan boldogul egy kisvárosból származó, fiatal lány a híres-neves ír fővárosban technikai útmutató, nyelvtudás, megfelelő öltözet és a forgandó szerencse nélkül? Hát így…

Írország, Dublin

Első impressziók, 2019. július 11.

10:22

Sirályok hangja visszhangzik a fejem fölött, miközben húzom magam után a nagy rózsaszín bőröndöt. Vöröshajú emberek sziluettjei suhannak mellettem, csak az aszfaltot nézem, ami vizes, egyébként érzem is az eső utáni aszfalt jellegzetes illatát, ami keveredik a külvárosi frissen nyírt gyep illatával. A telefonom lemerült a négy órás repülőút alatt, azt hiszem eltévedtem. Ismételgetem magamban: ‘Could you tell me please, where is the Calderwood Road?’. Amilyen kiejtésem van egy ír ember sem fogja érteni, hogy mit is szeretnék, mégis reménykedem.

10:43

Már vagy húsz perce bolyongok a sorminta szerű házak között, sehol senki. Az utca üres, a házak ajtói színesek, a beton már száraz, a gyep még mindig frissen nyírt. Mosoly húzódik az eddig kétségbeesett arcomra, és büszkén vallom be magamnak felfedezésem: ez az utca pont olyan, mint a Harry Potter filmekben. Mindegyik utca olyan, mintha egy Warner Bros által létrehozott mesevilágban lennék.

10:50

Végre találok egy buszmegállót, de valami nincs rendben. Az út rossz oldalán állok. Vagy csak a többi ember áll rossz oldalon? Ekkor veszem észre, hogy én állok a rossz oldalon, a közlekedés pedig baloldali.

11:09

Fülledt meleg van, és a busz még mindig sehol. Magas, szeplős fiú áll mellettem bő nadrágban és türkizkék esőkabátban. Egyből kiszúrja, hogy a sok vöröshajú, bő nadrágos, csukott cipős, esőkabátos ember között én vagyok a kakukktojás barna hajjal, rövidnadrágban és szandálban, mint aki bele sem gondolt, hogy Dublin időjárásáról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kiszámítható. Cigarettával kínál, hezitálok, de végül elfogadom, udvariasság címszó alatt. Így várunk a buszra, ami a város szívébe visz majd be.

11:30

A megállóban csend honol, amikor begördül a kék és sárga színeket viselő emeletes városi busz. Az emberek buzgóan igyekeznek fel a buszra, kezükben szorongatva a kis zöld színű buszbérletet, majd végül helyet foglalva a busz azon részén, ahol éppen van egy kis szabad hely. A busz alsó része tele van, ha most egy apró kis bogár lennék nem szívesen mászkálnék a jármű padlóján, a rengeteg láb között. Ahogy ezt elképzelem kacagok magamon és a remek fantáziámon, majd a busz keskeny lépcsője fele veszem az irányt helyet keresni magamnak az emeleten. Meglepetésemre egy árva lélek sem tartózkodik az emeleti részen. Itt foglalok helyet egy szimpatikusnak tűnő kék ülésen, és megállapítom magamban, hogy még szerencse, hogy a lenti rész tele van, hiszen máskülönben nem kényszerültem volna rá erre a megoldásra.

11:41

Szerintem jól is tettem, hogy a nagy csomagom felcipeltem ide, hiszen olyan kilátás tárult Dublin utcáira, ami egy itt élő ember számára hétköznapi jelenség, azonban nekem maga a varázslat. Már nem is érzem magam annyira hétköznapinak, úgy ülök itt a busz tetején, mintha enyém lenne egész Írország, és mintha csakis én lennék az, aki megfejtheti a különböző színű ajtók rejtélyét: van itt zöld, piros, citromsárga, kék és még magenta színű is. Vajon miért pont ezek a színek? Vajon mit jelent ez? Vajon mindennapi emberek élnek benne, és tudják, hogy ez mennyire király dolog? Vajon ez csupán a 21. század kortárs művészetének egyik megmozdulása, vagy régebbre visszanyúlik a város múltjához? Meglepődnének-e a város lakói, ha tudnák mennyire érdekesek a rendre váltakozó, színes ajtók egy idegen számára?

Az órámra pillantok.

12:03

Egy esőcsepp koppan a fejem búbján. Jaj, ne! Bízom benne, hogy ez csak a levegőben szétterjedt páratartalomnak köszönhető, és annak, hogy kicsit túl sokat voltam a napon. Remélem nem kezd el esni. Sajnos azt megtanultam a másfél órás ittlétem alatt, hogy bármennyire is süthet a nap, vagy kevés felhő lehet az égen, csupán percek kérdése, hogy elkapja a járókelőket egy-egy futó zápor a nap bármelyik szakaszában.

12:06

Remek. Csupán percek kérdése volt, és úgy eleredt az eső, hogy már nem is tűntek annyira izgalmasnak sem a színes ajtók, sem a sok vörös hajú ember. Ami azt illeti kicsit haragszom is rájuk, a vörös hajúakra. Nem mintha így is nem tűnnének jóval izgalmasabb és különlegesebb embereknek, nálunk, egyszerű, jellegtelen, barnahajú embereknél, de a tény, hogy nem figyelmeztettek az emeleten való helyfoglalással kapcsolatban, rendesen kiábrándít. Pedig süt rólam, hogy közöm nincs ahhoz, hogy mi is történik valójában körülöttem.

Totálisan eláztam, nagyobb baj ennél, hogy a csomagjaim is eláztak. Majd eszembe jut, hogy lassan ideje lenne leszállni a buszról. De mégis, hogy állapítsam meg, hogy hol is vagyok? Mert az egy dolog, hogy lemerült a telefonom, de hogy már totálkárra ázott az esőben az is biztos. És most jött el az a pillanat, hogy az életem egy perc töredéke alatt forgott le a szemem előtt: megpillantottam a nagy zöld táblát, amin ott virított a Calderwood Road felirat.

 

12:11

A busz lassít, az ajtók nyílnak, senki nem mozdul. Éppen próbálom az emeletről leemelni a nagy bőröndöt, de nem megy. A fejemben, csak egy gondolat megy: ha az ajtók becsukódnak, elvesztél. Erőt veszek magamon, és végig gyúródok a színes esőkabátok sűrűjén, és az ajtó szép lassan bezárul előttem. Könnyek gyűlnek a szemembe, érzem a végső elkeseredést szétáramlani az egész testemben. Majd észreveszem, hogy egy fehér szakállas bácsi bámul, majd elmosolyodik, és megnyom egy gombot közvetlen az ajtó mellett.

12:19

Azt hiszem, mindenki tudja, mi is lett a vége. Mint a népmesékben, az elveszett lány megtalálja a varázslatos erdőből kivezető utat, ahol már jó ideje bolyongott. Legyőzte a gonosz boszorkányt, és segítségre lelt egy öreg bácsika személyében. De jobban tetszett, mint egy népmese, mert sokkal inkább volt élvezhető számomra a sok próba, amit a véletlenek összehoztak, nem beszélve a látványról, amit Dublin kopott utcái nyújtottak és az időjárásról, amit azt hiszem eléggé megkedveltem.

 

 Beke Bőjte Anna