Egyre több hangyaszerű lény közeledett a Főtér felé. Egyre nagyobb bolyokban lézengtek az elzárt szobor körül. Figyelték azokat a dolgos hangyákat, akik a semmiből építettek pici házikókat és hoztak egy hatalmas karácsonyfát a gyerekek nagy örömére. A csöppségek néha el is bújnak a nagy ajándékdobozok mögött.
Innen, fentről a többi galambbal látjuk, hogyan indul a Karácsonyi Vásár első napja. Hogyan érkeznek a kisebb-nagyobb csoportok kézen fogva, vitatkozva vagy épp nevetve. Hogyan simulnak egymáshoz a vastag télikabátok s kergetőznek a gyerekek nagy vidámsággal.
Nem értjük ezt a nagy zűrzavart. Mi ez a szokatlan nyüzsgés minden évben, ugyanebben az időszakban? Mi ez a hirtelen éhség, a semmiből jövő késztetés a fahéjas finomságok ropogtatására vagy a forrócsokoládé szürcsölésére. Érezzük mi is, hogy hideg van, de sajnáljuk azt a szép szürke kabátot, amire épp kiömlött a forralt bor a magas bácsi bajsza alól. Egy idős néni úgy megtömi táskáját a legkülönbözőbb finomságokkal, mintha egy seregnek kellene enni adnia belőle. Vagy csupán ő is egy egész évre valót vásárol. Mások nyála épphogy le nem csordul a szájuk görbületénél, amikor elsétálnak a süteményes házikó előtt.
A nők magassarkús versenyt futnak a legfinomabb csokoládékig, a férfiak csak csendben iszogatnának valahol. Mi pedig a szokottabbnál is kövérebbek leszünk, ahogy egyre több fincsi morzsát szórnak elénk. Vaskos testünket már alig bírjuk fenntartani a levegőben, egy erősebb szélfúvásnál csak zuhanunk, amíg földet érünk egy kürtőskalácsdarab mellett. Így szállunk, ha tudunk, így sétálunk a padok alatt, s hallgatjuk a gondterhes beszélgetéseket arról, hogy „mindjárt itt a karácsony, de még sehol sem állok” vagy „nem tudom, hogy lesz pénzem erre is, meg arra is.”
Hová siettek mind akkor, amikor kicsit meg kéne állni? Miről szól ez igazából?
Mi a háztetőkön minden este összebújunk páran, halkan dúdolunk valamit, hogy ne halljuk a folyamatos zajt. Csendben figyeljük, ahogyan megjelennek az első fények, díszített, tárt kapuk várják a költekezni vágyókat. A vásár vonz, majd kötelez. És lassan beborítja a teret az aranyszínű hazugság.
Mégis szeretjük. Mégis a legszebb karácsonyfagömbként villog a színünkben. A ködben egy pislákoló igaz fény ragyog valahol. A tömegben piciny kesztyűs kéz nyújt cukorkát egy másik társának. Szürke kutyus csóválja a farkát, ahogy szájába tömnek egy vastag húsdarabot. A színpad előtt szorosan összekulcsolódnak a kezek, s ebben az abszurd békében lebegünk egészen karácsonyig. Ezt a ködöt szeretetnek nevezzük, s úgy itatja át szívünket, hogy az elegendő marad pont egy évig.
Ráduly Orsi
0 Megjegyzések