Nagyszombat volt. A templomba tizenkét gangos, fiatal pap lépett be rezzenéstelen arccal. Hetyke mosollyal vonultak végig a tömegen, szemük nem mutatott együttérzést, vonszolták maguk után a keresztre feszítettet, némelyikük arcán a szemrehányás gúnya ült.
Egy feketébe öltözött, alacsony, szikár alak követte őket. Nem volt emberi, ruhái fityegtek merev testrészein, tekintete a semmibe révedt, szemei vészjóslóan forogtak körbe, mosolyát egy csorba, sötét ajakvonal határozta meg. Ő irányította a papokat. Karmesterként jelezte, hogy mikor kell térdre ereszkedniük, mikor kell gyertyát gyújtaniuk vagy mikor tehetik le vállukról Jézus Krisztust, a terhet, amelyet az egyik, a legtestesebb cipelt undorodó képet vágva, homályos szemekkel, mint aki kényszerből cselekszik. Minden irányításában egy apró szeretetlenség és gőg fészkelt. A fiatal papok eltúlzott ünnepélyességgel cselekedtek, oly önelégült arccal, mintha a szentmise egésze róluk szólt volna. Káromolták is Istenüket villámló szemeikkel, ha a hosszú vigília valamelyik pontján kisiklott az előre megtervezett cselekedetük. A feketébe öltözött teremtmény pedig csak libbent ide-oda, és azt leste, hol csempészheti be gőgös irányítását a tömegbe.
Az égő gyertya viaszszagába ünnepi ételek keveredett bűze vegyült. A hatalmas tömeg egyként zengett zsoltárt, imát, csak néhol éktelenkedett kellemetlen nevetés a magasztos harsogásba. Oltárhoz menetelt a papi társaság, majd ködös tekintetekkel ülve ki-ki elmerült a maga világában. Hosszú ruháik fodros aljával játszottak, piszkálták a püspöki süvegek precízen összeillesztett oldalait, a vastag imakönyvek széleit, rugdosták az aranyozott székek éktelen támláit. Majd az idő elteltével, a folytonos olvasmányok közepette lesütötték fejeiket. Elbóbiskoltak. Aludt a tizenkettő. A háttérben pedig valahol Jézus Krisztus pislogott. De őt nem vette észre a nagy tömeg. Mindenkinek más gondja volt, kevesek szívében érlelődött a megváltás iránti hála. Az asszonyok díszes öltözékeiket rendezgették, a piros tojásfestéktől rondított kezeiket tördelték, szomszédjaikat méregették, a férfiak pedig komoran ültek és körmeiket piszkálták. Izmos karjuk a napokban leölt bárány tusakodásától sajgott, unalmukat pedig az erős házi pálinka ízének gondolatával hessegették el. A sok ember felett átsiklott egyfajta fátyolos nyugalom. Érezhető volt a levegőben, hogy mindenki elégedett, ugyanis a húsvétra való felkészülés jól sikeredett, következhetett a háromnapos féktelen ünneplés a vontatott mise lejártával.
A fekete alak ott lebegett körülöttük, az emberekhez simult, dédelgette elfojtott, titkos vágyaikat, hiúságukat melengette. Hirtelen elgondolással a magasan ülő kántorhoz röppent, és kezeit irányítva egy szörnyűséges dallamot kezdett játszani az öreg orgonán. A pap ekkor tudatta, hogy valaki feltámadott, de az ércesen zengő szörnyűség bezárta az emberszíveket, nem hallották meg a lényeget. Borsództak a hátak, üvöltött a zene, a kántor pedig mámorosan rázkódott a kopott orgona mellett.
A tizenkettő megtagadta azt az egyet. Nem vette észre küzdelmét, nem értékelte tettét. Egysíkúan vezette tovább a misét mindahány, odafigyelés és érzések hiányában. A feltámadás napján gyilkossá vált a hatalmas tömeg. Érzések, hálák, örömök gyilkosává, hisz ezeket elsöpörve hiúságnak és nemtörődömségnek nyitott teret, érzéstelenül elviselve, hogy valaki, onnan a sarokból, egyszerűen pislákolva megváltotta az emberiséget.
Bereczki Szilvia Tímea
0 Megjegyzések