Kemény István: Dél - Kovács Petra elemzése
Kemény
István Dél című versét évekkel ezelőtt olvastam először,
és azóta is rendre eszembe jut, ha magyar versekről kérdeznek, hiszen szerintem
- talán kis túlzással - minden benne
van, amiért érdemes belekóstolni az irodalom mindenkori és kortárs ízeibe,
megízlelni a mai magyar versek zamatait, és elraktározni őket későbbre.
A Dél csupa kijelentő, ponttal lezárt mondatból építkezik, de ez nem vezet megmásíthatatlan igazságokhoz, ahogy befejezett, lezárt történetkezdeményhez sem. Sőt, mintha félrevezetne kissé. Első ránézésre a versben egy egyszerű műszakváltásról olvashatunk: az addig betöltött őrző-védő pozícióról való leköszönés pillanatában találkozunk a versbeszélővel, aki az újdonsült őrt kalauzolja egyre beljebb a védelmezett területre.
De ez az egykori őr, mégsem egy helyről, hanem egy teljes korszakról beszél az átadáskor, amely kimozdít bennünket elvárásaink kényelméből – talán az Isten mond le éppen a kozmikus apaszerepről? A mi kezünkbe adja a kulcsot, vagy egy más transzcendens létező a soros a gondviselői szerepkörben?
A beszélő szüntelenül játszik a fogalmak köznapi értelmével, összetett szavakkal és asszociációkkal, folyamatos újraolvasásra késztet, még akkor is, ha látszólag közérthetően, egyszerű szavakkal fejezi ki magát. Az élő és élettelen, az emberi és nem emberi határai minduntalan elmosódnak, megkérdőjeleződnek a szövegben, amely nem kevés (ön)iróniával szól a korszakról, amelyben tetőtől talpig benne áll.
Játszik a térérzékelésünkkel, olvasás közben többször is elveszítjük miatta az addig olyan biztosnak hitt egyensúlyunkat, a versbeli megszólított pedig csak kapkodhatja a fejét, hogy hogyan is térképezheti fel azt a kuszaságot, amit a rábízott kert, épület (talán az egész földi világ) jelent?
A gépházat, ahová a vers utolsó sorával
érkezünk meg, a beszélő – szerényen vagy kissé gúnyosan - a titokzatos
jelzővel illeti: ez a gépszív lenne a titkok kamrája? A legnagyobb kérdésekre
nyerhetünk itt választ? A szöveg legnagyobb bravúrja talán épp az, hogy a titokzatos
szó utáni ponttal véget ér a vers. Elfogynak a szavak, azaz a lényegi dolgok
működéséről sem az újonc, sem mi, olvasók nem szerzünk további ismereteket.
Magunkra utalva csak találgatni tudunk, hogy mit kezdjünk a jövő gépházajtaját
nyitó korszakkulccsal.
Úgy hiszem,
hogy egy vers akkor működik, ha van benne titok is, és csak épp annyit árul el
magáról, amennyivel a mindenkori befogadót megmozgatja. Nemcsak az agyi
fogaskerereket, hanem a szívhúrokat is megpendíti. A magyar költészet napján engedjük,
hogy magukhoz szólítsanak a versek, és váljanak ideiglenesen légypapírrá, hogy
hozzájuk tapadhassunk, igazán szorosan a közelükben létezhessünk egy keveset.
0 Megjegyzések