Az augusztus a nyár utolsó lélegzetvétele. Az emberek
elindulnak, s lassan visszarázódnak életük szürke monotonitásába. A madarak is
utolsó dalaikat zengik el, a leggyönyörűbbeket, hogy hangjukat a téli hideg
beköszöntekor is visszhangozzák az erdők. Mi is ekképp tettünk…
Idekerülésemet a munkaadómnak köszönhetem, aki jóban lévén
a veszprémi utcazene fesztivál szervezőjével elküldött minket önkénteskedni.
Így kezdődött meg kalandom, néhány kedves emberrel egyetemben.
A hangulat
varázsos volt, ahogy az emberek az utcákra özönlöttek, és a nyugdíjas nénike is
ott rázta a többi fiatallal az első sorban. A történelmi város hangulata és a
különféle műfajú zenék úgy fonódtak össze, mint nagymamám frissen sült kalácsa.
A reggelek mindig
nehezen indultak, főleg az utolsó. Nem akartam hazamenni, és talán nem is
jöttem, mert a lelkem egy része örökre ottmaradt.
Néhány napig
ugyan szomorkodtam, de ez csupán addig tartott, mígnem kiderült, hogy
szülővárosomban, Szatmárnémetiben is megrendezik a fesztivált. A rendezvény küszöbén ott álltam
talpig örömbe öltözve, amint megtudtam milyen csodabogár emberek mellé
osztottak be.
A tűzzsonglőrök, akiket kísértem teljesen kisajátítottak, a szó legpozitívabb értelmében, a koreai bűvészről pedig kiderült, hogy román felesége van. Milyen kicsi a világ, gondoltam, és mégis belefért egy 3 napos rendezvénybe.
… És a világ is hazavitt egy darabot a városból, hogy ez
az érzés kitartson a hideg napokon és megmelengesse a szíveket, amikor már
nincs gyümölcs a fákon, csak az emlékek várnak kinyitásra felcímkézett
befőttekként, akár Pandora szelencéje.
Sz. Zs.
0 Megjegyzések